x. FEJEZET

Mit hoz a szél?

Egyik reggel a kávézóban üldögéltem. Látszólag napos idő volt, de a szél úgy fújt, hogy még az emlékét is eltörölte, a meleg nyárnak. Rendeltem egy kávét és tekintetemet a semmibe irányítottam. Akkor a szél, tollpiheként felkapta a jegyzeteimet, és a magasba repítette őket. Véletlenszerűen egy érkező férfi lábai elé sodorta őket. Én persze fel sem néztem, gyorsan leguggoltam és felkapkodtam a legtöbbet, ne hogy bajuk essen. Aztán a férfi lehajolt hozzám és segített összeszedni a kósza oldalakat. Mindenhol ott voltak, az asztalomtól két méterre, a virágos ládákban és a környező asztalok alatt is a vendégek lábai között.  Elég viccesen festhettük, ahogyan mind a ketten bujkáltunk ott, az emberek között. Amikor az utolsó lapot szedtem fel, a fejemet fentebb emeltem, hogy jobban szemügyre vegyem ezt a jó modorú személyt, aki segít nekem. Csak annyit láttam meg, hogy egyenruhában van. El akartam fojtani, de végül elnevettem magam.

- Ez most komoly? Ez tényleg egy rendőr?- gondoltam és ismét fentebb emeltem a fejem, hogy az arcát láthassam. Az a pillanat, egy szóval döbbenetes volt. Ahogyan a tekintetem találkozott azzal a nyugtató zöld szempárral, amely hamis volt, egyszerre de mégis hívogató. Annyira zavarba jöttem. Nem is tudtam, mit mondjak, egy egyszerű, halk köszönömöt, vagy inkább csak mosolyogjak és menjek tovább, és ne szóljak semmit. Végül ez jött ki a számon:

- Húha, biztos Úr! Már ez is beletartozik a munkaköri leírásába?- mondtam iróniával, majd elmosolyodtam. Erre ő is elmosolyodott és akkor tudtam, nyert ügyem van.

Nem volt az a bunkó fakabát, aki egy ilyen kérdésen megsértődne.

- Hiszen szolgálunk és védünk. Főleg, ha ilyen csinos nő igényli a segítséget ha baja akad a széllel.- válaszolt könnyedén és odanyújtotta stócot, amit ő gyűjtött össze. Én csak mosolyogtam. Jól esett ez a bók, éreztem, hogy nincs ezzel célja, csak egyszerűen kedves volt.

- Mik ezek a jegyzetek? Főiskolás feljegyzések?- érdeklődött.

De én csak mosolyogtam és mosolyogtam, mint egy hülye.

- Én írtam őket. Nem lényeges.- mondtam habozva és elvettem a lapokat.

- Temmuz vagyok.- mutatkozott be illedelmesen, majd a kezét nyújtotta, hogy kezet foghassunk.

- És kitalálom: Rendőr!

- Igen...

Várakozva nézett rám, hogy bemutatkozzam, de én nem szóltam semmit.

- És téged, hogy hívnak?- kérdezte. Várt, de én ismét nem szóltam. Látta rajtam, hogy nem igazán akarom elárulni a nevem. Túl korainak éreztem. De akkor olyan ügyetlen voltam, hogy elejtettem néhány lapot, amik a földön landoltak. Temmuz lehajolt értük és szerencsétlenségemre köztük volt a borító, amin a nevem is szerepelt. Így könnyűszerrel olvashatta el. Érdekesen felnézett rám. Valami olyasmit gondolhatott: "Na, most megvagy!"

- Köszönöm..

Sebesen indultam, hogy visszaüljek a helyemre, megigyam a  maradék kávét és folytassam a megkezdett tevékenységemet. Mintha nem is számított volna, ez a szinte filmbe illő jelenet. Ő azonban nem adta fel és utánam fordult. Majd az asztalomhoz érve megkérdezte:

- Maradhatok pár szóra?- és én újra belemerítkezhettem a szemeibe, ahonnan érthetetlen nyugalmat és szeretetet vallottam áradni. Most már értem azt a kifejezést, hogy megigéz a szemével, hiszen megbénultam tőle. Nem tagadhatom mennyire szimpatikus számomra, és azt hiszem, a szemkontaktusból, ez neki is feltűnt. A haja fekete volt és a bőre kreol. Nekem nem tetszettek, azok a napbarnított, műmájer csávók. De ő más volt. Még így is, hogy sármos volt és jóképű. Természetesen volt az.

- Persze.- végig futottam rajta, a ruháján, a bőrén, végig pásztáztam őt, mintha átvilágítottam volna.

- Törökországból jöttem. Ezért ilyen barna a bőröm.- szólt és mindent levágtam. Hát innen az a lehengerlő, csodás és szenvedélyes kisugárzás, a nap barnított bőr és ezért cseng olyan szépen, egzotikusan a neve: Temmuz.

- Valóban?- csodálkoztam. - Mikor költözött ide?

- 6 éve a családommal.

És puff, összedőltem mint egy kártyavár. Szóval a családjával. Hogyan is gondolhattam, hogy egy ilyen jó megjelenésű férfinek nincs felesége és gyerekei. Egy pillanatig haragudtam magamra, hogy megint tévedésbe estem.

- Édesanyámmal és apámmal. A húgommal és az ő két fiával.

Nem tudtam okos dolog-e egyből rákérdezni arra, van-e felesége.

- San Novába költöztünk. De nem rég áthelyeztek ide. Ezért ezen a környéken nem vagyok ismerős.

- én ott születtem. De ide jártam gimnáziumba.

- Nem volt nehéz ingázni a két város között. Elvégre az 65 km körül van.

- Meg kellett szoknom.

- Kérsz valamit?

- Nem, köszi. Már ittam.- mutattam felé az üres kávés csészét.

- És rendőrnek hol tanultál? Még otthon?- kérdezgettem, azért, hogy megpróbáljam besaccolni hány éves lehet.

- persze. Lediplomáztam és 24 évesen bejelentettem, hogy eljövök. Először persze a családom, elvetette az ötletet, de a végén az lett, hogy ők is jöttek velem. Nálunk nagyon fontos a család összetartása. Rengeteg rokon maradt kint, de őket meglátogatjuk évente, legtöbbször nyáron. Mert a tenger látványa nagyon hiányzik nekem. Általában ott töltünk 1-2 hetet. Nem rég utaztunk vissza és már azzal fogadtak, hogy áthelyeztek.

Gyors felszámolást végezve kérdeztem.

- Tehát akkor, pont 30 éves vagy?

- Ezt jól kitaláltad. És te hány éves vagy?

- Mennyinek nézel?

- 23-24?

- 27 vagyok.

- És mit dolgozol?

- Életművész vagyok.- válaszoltam.

Azt hiszem a titkolózásommal, jobban felkeltettem az érdeklődését. Számára sem voltam közömbös, ezt már tudtam. De beláthatta, hogy hasztalan faggatnia tovább, ezért nem beszélt. Csak néztük egymást, szavak nélkül. Egyébként a beszédén nem érződött semmilyenféle akcentus, kellemes volt a hangja. A csipogója váratlanul megszólalt, elővette és csalódottan nyugtázta , mennie kell. Sajnáltam, hogy vége szakadt, ennek az igen érdekes, rögtönzött társalgásnak.

- Ne haragudj! Hív a kötelesség.- közölte szomorúan.- Esetleg találkozunk máskor is?

- Ha úgy akarja a sors, úgyis megtalálsz, de ha nem akarja, én nem vagyok hamupipőke, és még üvegcipellőm sincs. Úgyhogy nehéz dolgod lesz.

- Én sem vagyok királyfi. Szerencsére ez a valóság és nem egy mese. Ne feledd, tudom a nevedet, és ha akarom, beírom az adatbázisba és úgyis megtalállak.- mosolygott Temmuz. és felállt a székből.

- Jól van. Megkönnyítem a dolgodat. Szinte minden reggel itt vagyok. Ha keresel, és esetleg erre jársz, én mindig itt leszek.

- Hát akkor szia!

- Szia!

Már csak azt láttam, hogy beszáll a rendőrautóba és elhajt innen.