Reggel 7:42 az óra hangosan csörögni kezd. Kinyitom a szemem. Ma is olyan hihetetlenül fáradtan ébredtem. Kikapcsolom az ébresztőt.

- Csak még 5 perc, csak még 10…- gondoltam és lehunytam a szemem. Körülöttem csend volt, de belül iszonyat zűrzavart éreztem. Nem rémültem meg ettől. Megszoktam már. A részesem lett. Nem akartam több kérdést feltenni és nem akartam egy kérdésre sem válaszolni. A mellettem lévő üres helyre pillantottam. Olyan csend volt és némaság. Pedig hányszor elképzeltem már valakit itt mellettem az ágyban, egy igaz társat. De azt hiszem, megérdemlem. Csak nyugtattam magam ebben az állapotban, de lehet, hogy bele fogok őrülni. Itt vagyok, egy csinos és sikeres nő. Egyedül. Vágyom arra, hogy gyerek zsivalytöltse meg, ezt a pici szobát. Vagy legalább valaki. Széttörje ezt a burkot, mert minden tárgy és hely a lakásban, saját magamat sugározta vissza. Szeretném ha valakivel kitölthetném a kimaradt részeket. Már mindegy, hogy ki, csak valaki. Így 27. évem betöltésével már komolyan gondolkozok, hogy egyedül fogok meghalni. Minden ismerősömnek családja van már azóta. Kár volt olyan sokáig küzdenem azért, hogy ne éljek rendszerben. Mostanában olyan tehetetlen vagyok. Túl régóta nem kaptak el a gondolataim, olyan formában, ami a köz számára is értékes lenne. Azt hiszem ezt hívják írói válságnak. Talán egy szerelem az, ami kimozdítana ebből? Azért reménykedek még a jövőben. Fel kell kelnem és járnom kell az utamat, nem számít hová jutok a végén. Tehát felültem az ágyon. Még néhány percig  meredtem a sötétbe, aztán felkapcsoltam a villanyt. Előkapartam valami használható ruhát a szekrényből. Itt volt mindenféle szép és csicsás ruhanemű, nem hordom már őket. Felvettem azt a szoknyát, amit éppen találtam- Kimentem a fürdőszobába és feltettem egy kevés sminket, a formaságok ezt kívánják meg tőlem, és egy jó adag parfümöt, hogy azt higgyék érdekel a véleményük. Valójában már nem érdekelt mit gondolnak rólam. A tükörben megláttam, hogy a hajam kezd lenőni, sőt nem is volt teljesen fekete.

- Be kell festeni!- állapítottam meg, hiszen ez az igénytelenség legfőbb jele. Felvettem egy vékony kardigánt. Kint már kezdett hidegedni az idő. Ősz közelgett, az a békésen lemondó, elmúlást hozó Ősz évszak. Szerettem az őszt, mert egyszerűen megjelenítette az érzéseimet. Mikor egy fa színekben pompázik de mindenki tudja legjobban Ő maga, hogy ha csak egy időre is, de el fog pusztulni Felvettem a csizmám. Ez a csizma a kedvencem volt, fekete bőrből készült. Akárhová mentem mindig megfordultam utánam a férfiak. Tetszett nekem. Sokszor ki is használtam. De egy bizonyos személy sem fordult elő, akit az ágyamba vittem volna. Pedig reggelenként, néha éreztem az illatukat, olyan erős, férfias dezodort a ágyneműmön. Annyiszor elképzeltem és annyira akartam. Gyorsan lekaptam a kulcscsomót a falról és elindultam otthonról. Ismét fel tudok háborodni azon, hogy egy 10emeletes házban, már évek óta nem működik a lift. Ezért mindig időben el kellett indulnom, hogy  7 emeletet megmásszam. Az egyik lépcsőfordulóban van egy hatalmas tükör, soha sem álltam meg, hogy bele ne pillantsak.  Most is odanéztem és a vállam mögött megláttam azt a lányt. Rachelnek hívják Hallottam a cipője unalmas kopogását és azt, ahogyan a kulccsal csörömpölve, idegesen próbálja bezárni az ajtót Elkaptam a fejem, még egyszer sem láttam az arcát igazán. De nem is érdekelt különösképpen. Mindig pontban 8:40kor találkoztunk a lépcsőházban. De egyszer sem néztük végig egymást, csak elhaladtunk egymás mellett mint két idegen. Eléggé rossz híre volt ezen a környéken. Kiléptem a lépcsőház ajtaján és köszöntött a jól megszokott reggeli utcakép. Az emberek, ahogyan megkezdték rutinszerű napjaikat. Az én történetem valahol ott kezdődik, ahol másoké rendszerint véget ér. (...)

Akkor költöztem ebbe a társas házba amikor végeztem a gimnáziummal. Persze, ahogyan minden szülő, az én anyám is azt akarta, hogy a felsőoktatásban folytassam tanulmányaimat és orvos vagy ügyvéd legyek. Én azonban pontosan tudtam, hogy az én utam, egy kicsit sem fér össze ezzel. Így hát elkértem az egyetemre félretett összeget és kivettem egy lakást, 3 utcányira a főúttól, a Drope utcában. Elhatároztam, hogy az irodalomnak fogom szentelni az életemet.. Fogtam magam, hogy önállóan kezdhessek mindent. Emlékszem, csak egy matracom volt és a szoba tele volt könyvekkel. Állandóan olvastam. Hétvégenként egy bárban melóztam, amiből jutott egy doboz cigire, némi kenyérre meg napi egy almára.. Rengeteget dolgoztam, akkor is mikor mások pihentek. Éjszakákon és hajnalokon át. Senki sem gondolná, milyen hihetetlen munka van ebben. És én ezt tartottam hivatásomnak. Bármit is gondoltak rólam. Szinte remeteként éltem itt, egy majdnem üres  lakásban a 7. emeleten. Semmim sem volt, csak a szavaim. Miközben állítottam össze az egyes fejezeteket, több oldalt felgyújtottam. Több óra munkája veszett ilyenkor kárba, de a tökéletességre törekedtem. Végül elkészült az első könyv, mellyel azonnal berobogtam egy kiadóhoz. Nem azt kaptam amit vártam. Nem lett kirobbanó siker. De legalább annyi pénzem volt belőle, hogy megvegyem részletre a lakást. Nem adtam fel, tovább dolgoztam. A második könyvemet nagyobb siker övezte és végre felfigyeltek rám. Már tudtam arra is költeni, hogy csinosabbá tegyem az otthonom. Sokan irigyelhetnék tőlem ezt az életformát amit űztem. Hiszen naphosszat a kávéházban ücsörögtem és olvastam. Bár szerintem elég veszélyes, mert így hamar becsavarodik az ember. Ha csak saját magával foglalkozik és csak a gondolataival. Nem dolgoztam. Bár a jogdíjakból nem éltem épp fényesen, nem volt több csak annyira elég, hogy ezt az életet fenn tudjam tartani. Maximum annyi dolgom volt, hogy megjelenjek néhány interjún, bemutatón vagy rendezvényen. Éppen ezért a szomszédaim rosszallóan néztek rám. Mert nekem nem volt munkahelyem, nem mentem halat pakolni a piacra, és nem is álltam egész nap egy üzletben, de még egy irodában sem robotoltam. Ezért sokan ingyenélőnek tituláltak. Nem értették, miért írok le olyat, amit ők is pontosan tudnak. Például azt, hogy a világ nem jól működik. Lehet, hogy íróként csodáltak, de a hétköznapi életben nem sok hasznomat látták. Akkor keltem amikor mások feküdtek és akkor értem haza mikor mások ébredtek. Nem igazán tudták hova tenni azt, ha reggel 4kor sétáltam be a bejáraton. Értelemszerűen gondolták azt, hogy valami buliban voltam az éjjel. Nem akartam magyarázkodni és nem akartam, hogy megértsék. Az itt lakók nagy része öreg volt már, volt 2-3 nagy család a többiek pedig mind rendes polgárok voltak. Épp ezért nem nézték szívesen, hogy a legkülönbözőbb időpontokban találkoztak velem a lépcsőházban. Nálam nem volt úgy, hogy mondjuk 9-től 5ig dolgoztam és 6ra hazaértem, vagy ha elmentem a barátaimmal meginni egy sört, legkésőbb 8ra otthon voltam. Nem voltak gyerekeim és nem vezettem háztartást. Így szerintük semmit sem csináltam. A régi barátaim közül felhívtak néhányan, úgy havonta egyszer, hogy megtudják mi van velem. Szinte biztosak voltak abban, hogy züllött életet élek. Amióta családot alapítottak szinte egyedül maradtam. Nem foglalkoztak velem és nem is kérem tőlük. Talán az egyetlen Britton bácsi volt, aki szóba elegyedett a nagy családosokkal, épp úgy mint velem. Nagyon humoros kis öreg volt. Ha áthívott szívesen átmentem hozzá. A másik, szintén fiatalabb lakó Rachel volt, rajtam kívül. Számtalan pletyka keringett arról, hogy pasikat vitt fel a szobájába, hogy állandóan bulizik, valamint arról, hogy egy fiúval találkozgat lent az udvaron. Meggyanúsították azzal, hogy kiskorúval áll kapcsolatban. Akaratlanul is elcsíptem néhány szót ezekből. Nem tudtam higgyek-e vagy sem. De érződött rajta az a tipikus romlottság, vagy hogy szokták mondani.

Szóval így éltem én kötetlen és látszólag szabad mindennapjaimat, a Drope utcai társasház 7. emeletén, egy 2 szobás lakásban.Mr. Brittonnal a földszinten, Suzieval és a férjével, akiknek két lányuk volt, Clare-rel a macskás nénivel a 2.on, Rachellel, a középkorú és elvált Daviddel és még több tucat emberrel, akiket csak látásból ismertem.Hiába voltam szabad, az életem  valójában silány és unalmas, szenvedély nélküli volt. A saját személyiségem rabja voltam. Akárhová mentem, mindenütt egyedül voltam.

Ha akartam egy éjszakán át jártam a várost, egy új gondolatért, egy le nem jegyzett mondatért, de ha úgy tartotta kedvem 3-4, sőt 5 napig, ki sem tettem a lábamat. Lehet, hogy nagyon sok minden hiányzott, de azt nem róhatom fel,  nagy kincsem,időm az mindig volt. Talán csak ez volt nekem, ami jelentett is valamit. Bár ennek az időnek nagy részét a várakozás tette ki. Mindig várni a reggelre, az éjjelre, egy kedves szóra, egy érintésre. Vagy csak egy kicsit jobbra. Engem már csak a reménytelen várakozás töltött ki,  semmi sem lehetett elég nagy ahhoz, hogy ezt az ürességet, ami bennem tátongott befoltozza. Sokkal inkább szerettem volna inkább dühöt, haragot érezni, mert ez az üresség lehetetlenebb volt mindennél. Egyszerűen a semmi volt. És én csak vártam, mindig csak vártam. Időmből csak azt tartottam értékelhetőnek, ha írtam. Régen nem kellett hozzá sok. Kiültem az ablakhoz, lementem az udvarra vagy csak leültem a lépcsőre. Elszívtam egy cigit és becsuktam a szemem. Minden erőlködés nélkül megrohantak a gondolatok. Csak nekitámasztottam a fejem a falnak és hagytam, hogy szárnyaljak. Istenem, milyen csodálatos érzés volt. Mindent megadtam volna azért, a néha csupán 1-2 óráig tartó szenvedélyért. Úgy éreztem igazán élek. Annyi és annyi dolog jutott eszembe, aminek csak a töredékét tudtam leírni. De ez nem számított. Teljesen ki tudtam zárni a környezetem és visszatértem belső világomhoz, a legtisztább érzésekhez. És akkor nem számított remekművet írok vagy silány szemetet. Nem számított van-e értelme, csak élveztem, hogy azt érzem életben vagyok, hogy úgy igazán, nem várva semmire, nem törődve a zűrzavarral ami körbevett és úgy, hogy egy rövid időre, nem éreztem a magányt.

(...)