EVOLÚCIÓ

Sok-sok idő, talán még annak négyzeténél is több telik-múlik majd el, mikorra Herke megpróbálja beprotezsálni kissé hibbant unokaöccsét A Bumukaillattal Permetező, A Nap Felkelésétől Számított Huszonnyolcadik Fuvallatkor Kezdődő És Tizenhárom Pillanaton Át Tartó, Főleg A Hétszer Viruló Milobát Tápláló Eső Utáni Párás Délutánon A Nagy Hamarimba Tök Felé Kéz A Kézben Andalgó Jobbára Balkezes Humbi Nők És Férfiak Által Otthon Hagyott Gyerekek Kínozta Háziállatok Bőgését A Megérdemelt Pihenésüket Végezni Kívánó Humbi Öregek Érdekében Csitító Isten posztjára. Az Öregistenek Tanácsa nem tud dönteni a kérelem jogosságát illetően, átutalják a Főistenek Bizottsága elé. Muzul és Cécseplin ellene, Tumm mellette voksol. Luli „végtelen szeretetében”, mint eddig minden alkalommal, most is tartózkodik, így azzal az indoklással, hogy „viszonylag kevés a jobbára balkezes humbi”, elvetik a javaslatot. Herke illendőségből kétszer fellebbezést nyújt majd be, aztán megkönnyebbülve elfogadja a végzést.

Mikor lesz ez még? Most még a másik véglet volt, a káosz. A humbi istenek lelkében megvolt a végletesség! Hogy svájci példával éljek, bennük volt a germán pedantéria, már-már a túlszabályozottság igénye, ugyanakkor az olaszos slendriánság, az anarchiára való hajlam. Kezdetben mindegyikük mindennek az istene volt, és mindegyik belekotnyeleskedett mindenbe. Ez idővel gondok okozója lett úgy a Halhatatlan Láthatatlanok, mint a Halandó Láthatók világában. Ha az evolúció például egy tetszetős hüllőt sodort a felszínre, az istenek között megindult érte a perlekedés, mégpedig úgy, hogy mindjük az egyedüli birtoklásra törekedett! A másik bajforrásra jó példa a hétfejű sárkány esete, aki minden egyes fejének önálló istent követelt.

- Bizony, mondám néktek, ez így nem jól vagyon! – mondá nékik Muzul. Két társa a teremtésben várta a kinyilatkoztatást, de Muzul ennél többet nem tudott mondani. Szomorúan nézte a fiatalok veszekedését. A hosszú szüléssorozat befejeztével csatlakozott hozzájuk Luli is, s immár négyen darvadoztak a változó ég alatt.

Közben békésen, egykedvűen zajlott a struggle for life, a létért való harc. Fajok jöttek, jöttek-mentek, mentek.

- Nézzétek ez olyan, akár egy okapi! – kiáltott fel az egyik istencsemete. – Ha szerencséje volt a nevezett állatnak /nagyis valóban okapi volt/, megnyugodott, ám ha tévedett a kisisten /vagyis ő csak egy olyan, akár egy okapi volt/, lesunyta fejét, kapart kettőt mellső lábaival, amely gesztus jelentését ma is homály fedi, bődült egy akkorát, hogy nyakizmai belefeszültek, erei kidagadtak, és arisztokratikus hűvösséggel csak ennyit mondott: „Tévedés!”, aztán olapiszerű kecses vágtába kezdett. A többi humbi isten jókat mulatott az efféle incidenseken. Vidám névadás volt ez! Részegítette őket a szabadság! Az előbbi eset azzal zárult, hogy az istenfi talált egy csúcsíves görbödét, és azt hívta okapinak. Luli mosolygott gyerekei, unokái, déd- és ükunokái pajkosságán, s feloldódott Muzul és Cécseplin szorongása is. Tumm azonban komor maradt. A tizenhetedik okapinál /éppen egy rozsdáslevelű havasi rózsa kapta e nevet/ kifakadt.

- Felelőtlen népség! Évmilliókig figyeltelek benneteket! Mitől, kitől tanultátok ezt a nemtörődömséget? – dörgött a hangja, miként ha cserepes gerebengomba /értsd okapi!/ dühöng. – Amit ti csináltok, megcsúfolása a józan észnek!

Az istenek között mozgolódás támadt. Egyesek igazgazságtalanságnak tartották, hogy Tumm a legjobb játékukat kritizálja, mások legyintettek: „Vénistenes zsörtölődés!”, de néhányan a folytatást követelték. Tumm ez utóbbiakhoz fordulva szónokolt.

- Nagyot tévedtek, ha azt hiszitek, hogy már vége az egésznek! Tudjátok meg az igazságot! A legnagyobb ellenség még nem jelent meg!

Muzul, Cécseplin és Luli hallottak valamit arról a Tervről, amit az ősistenek készítettek a Lényről, aki Láthatóvá lesz, és lélekkel bír majd, de azt hitték, hogy mese. Az evolúció sem tántorította el őket gyermekies hitüktől. Tumm szavai jelentéssel kezdtek töltődni bennük. A többi isten észrevette arcszínük megváltozását. Elcsendesedtek.

- Ha fel akarjuk venni a harcot – érvelt Tumm –, ha győzni akarunk, Rendet kell csinálnunk! Rendet! Győzelmünk az emberrel szemben csak ezzel lehetséges.

Rend. Rendszer. Abba két okapi sem fér bele! Megindult a rendteremtés művelete. Először is megszámlálhatóvá kell tenni a Láthatatlanokat és a Láthatókat. Első lépésként a három öreg isten felvette a Főistenek Bizottsága titulust.

- A vénasszonnyal mi legyen? Mégse hagyhatjuk ki! – A három öreg férfiisten félrevonult, meghányták-vetették Luli dolgát. A 225847. reggelen aztán bőséges áldozatot mutattak be Lulinak. Akkor történt, hogy a hatást fokozandó igénybe vett villám egy korhadó félben levő fát talált el, mire a fa lángba borult. „Jó jel ez, vagy rossz?” – kémlelték az Eget. Mindenesetre szép volt. Érezték, hogy több és más, mint a sokszor látott cikázás! A Főistenek Bizottsága felfedezte a tüzet.

- Szóval én vagyok a Fő-főisten? – csillant fel Luli hályogos szeme.

- Bizonyos értelemben igen – óvatoskodott Muzul, és láthatatlan körmét rágta. Luli hamar megtudta, mit jelent ez.

Dél /12 óra/ körül – a lángoló erdő víg ropogásának közepette – kijelölték az érdekszférákat, az illetőségi körök határait, azaz feldarabolták a Látható világot. A szilárd dolgok /a Föld és tartozékai/ birtokosa és fővédnöke Muul lett, a folyékonyakat /óceánokat, tengereket, folyamokat, folyókat, csermelyeket, siókat, csörgéket, csörgetegeket, folyányokat, patakokat, ereket, öblöket, tengerszemeket, lagúnákat, tavakat, pocsolyákat, pocsétákat, dagonyákat, tócsákat, pocsétákat, mindazokat, amelyeket a humbi nyelv vulu szóval jelöl/ Cécseplin kapta, Tummnak a légneműek jutottak, az Ég, a szelek stb. Luli kisemmizettnek érezte magát. Vigasztalták, hogy ő  a „ Mindenek Anyja”, az „Ősanya” „Disznók!” – jegyezte meg magában vigasztalanul és dühösen.