Találkozunk majd?

Ősz volt. Emlékszem a levelekre, melyek a földön lehullva hevertek, elszáradva feküdtek tömegsírjukban a talajon.  Színükkel adakoztak a halálnak, s piros és néhol sárga gyászruhában várták a pusztulást, hogy elkorhadjanak, és morzsákra essenek szét. A kezeimbe szorongattam egy csokor virágot és próbáltam nem odatekinteni a kőtáblákra, melyeken újabb és újabb nevek jelentek meg, miközben haladtam az ösvényen.  Jól kitaposott út volt. Az mutatta, hogy mennyi halotthoz jöhet az élő.

Ez a hely mégis csak élt, fű nőtt, a fák lélegztek. S néha lehet találkozni egy emberrel, aki ugyancsak sétálgat, mint én. Újra és újra kijövünk ide, hogy bizonyítsuk, bennük el nem múlhat az emlék, mindig megmarad, aki eltávozott. Egyszerűen nincsenek itt, azt hiszem. Itt a fák közé zárva, egy kerítés mögé, lezárt koporsóba. Hiába hozunk virágot, talán semmit sem ér. Hol vagytok halottaim? Megszűntetek egyszerűen, semmivé lettetek?  Vagy itt vagytok e kőhalomban, esetleg a vállaim fölött? Hol vagytok, itt bennem vagy egy más szinten, odaát?

Folytattam lépéseim tovább, az ismert úton. Még a gyász elejében, nem bírtam ki, hogy tartva ezen az úton, ne folyjon a könnycsepp, először forrón, majd dermedten, sebezze arcom. Olyan volt mintha a bánat tépkedte volna a lelkem. Kicsit még szerettem is magamat kínozni, azzal, hogy többször jövök el hozzá. Mostanában már  egyre inkább ritkulnak a látogatások, talán a idő begyógyítja a sebeket, de a nyomát el nem tüntetheti.. Ha a sírás nyomai meglátszanának, már tiszta sebhely lenne az arcom-

Régen szerettem sírni, mert utána megkönnyebbültem. Olyan volt mintha kifolyna belőlem a fájdalom. Persze nem sok, csak néhány grammnyi.

Arra jó volt, hogy egy kicsit javítson a közérzetemen, és újra tenni hívjon.

Ma már nem megy, túl sok téglát pakolgattam a falra, mellyel védem magam. S saját börtönömben élek, hitegetem magam, hogy rendben vagyok, és csakugyan elhiszem…

Így azért mégis jobb, hogy többet gondolok arra, ami van és kevesebbet arra, ami nincs.

Hozzá kell szoknom hogy többé nem részem,  azonban én újra része leszek a valóságomnak és a jelenben kezdek élni. Van talán egy feladatom, amit teljesítenem kell, és ez itt marasztal engem, nélküle. Hinni akarom, hogy közös a sorsunk, és találkozunk majd, rám is az vár, ami őrá, egy a túlvilágunk.