Sebastian és a hercegnő

4.

Emlékek

Már szinte nem létezem. Te vagy a múltam és a jelenem. Nem tudok a jövőbe tekinteni, ha nem vagy velem.

Kimondatlan szavaim, papírra vetve élnek majd helyettem.

Emlékszel?

Tömörkény InterCity érkezik, majd tovább indul Szeged felé...

Már ki tudja hányszor szólalt meg a hangosbemondó, már biztosan több vonat robogott tova a hideg, kemény síneken. Megrohamozzák az utasok és elfoglalják helyüket. Aztán a vonat megkezdi menetelét. Elhagyjuk a várost, kietlen tájakon visz ezután, csak a zakatolás van a fejünkben és csak a kerekek zaja tölti ki a teret a kabinban.

A váróterem légköre szikrázta a nyugtalanságot, az emberek várakozása töltötte be a helyet. Amint beléptem én is részese lettem ennek az állapotnak. Az ürességet, itt az embrek vegyes érzelmeinek kisugárzása tette kitöltötté. Néhány pad volt a berendezés, a falat színes mozaik kocka borította és a felszegezett óra üzente mindenkinek a percek keserves vánszorgását. Volt ott egy lány. Az ablak előtt állt és bámult kifelé, követte a kocsik gyorsaságát a szemével és sokáig időzött tekintetével a fák lombjain, ahogyan olykor-olykor felborzolta a szél a leveleket.

Titkon egymásra pillantottunk , gondolatimban már megszólítottam volna Őt. Lenge, nyári ruhát viselt, melynek fehérsége odavonzotta a tekintetemet az alakjára. Lágy formáit kiemelte a ruhanemű. Emlékesztetett egy angyalra, lénye oly furcsaságot üzent felém, rabul ejtett már akkor. Csodás ragyogás övezte Őt, mikor kiszemeltem a tömegből. Féltem megszólítani. Nem akartam megzavarni miközben az ablakon át fürkészte a világot. Addigis elveszhettem a látványában, ahogyan vállára omlottak fekete hullámai, de szabadon hagyták a hátát, hogy szenvedéllyé formálják érdeklődésemet felé. Ha csak egy szót mondhatnék neki, de mintha megszólalni sem tudnék most, ne hogy szertefoszoljon ez a kép és pár szó múlva gyors lépésekkel távozzon a teremből. Továbbra is csak elvakult érdeklődéssel kémeletem testének minden szegletét. Ha most megfordulna, biztosan meztlenül érezné magát a szememtől. Legalább azt megtudhatnám " Merre utazik?" Hogy tudhassam, találkozhatok-e vele, talán még egyszer. Talán csak most van lehetőségem beszélgetni vele. Komolyan mondom, már szinte elindultam felé, de mozdulatlan maradtam a székben, a lábaim nem engedelmeskedtek a parancsnak. Egyszerre fagytam meg és egyszerre égtem el ettől az érzéstől. Csak nézni tudtam őt és vágytam tarthatna örökké most. Kicsit félrebiccentette a fejét és a haja mögül előbukkant az arca. Kék volt a szeme. Sminket alig viselt.Sosem láttam még a túlsminkelt, tökéletes lányok között ilyen tiszta arcot.

Tenyerét az ablaknak szegezte, másik kezével pedig lendített egyet az oldalán lógó táskán, majd megfogta és elhúzta a cipzárt. Rövid kotorászás után előkerült egy cigarettásdoboz, majd nem sokkal ezután egy élénk, rózsaszín gyújtó is. Mivel a váróteremben tilos a dohányzás, kénytelen volt kifáradni az állomás elé. Itt a lehetőség, kimegyek utáa és adok neki tüzet. Elindultunk, előttem volt, de pont elég közel, hogy ha megragadom a derekát, elkaphassam. Kilibbent az ajtón, én pedig gyorsan követtem Őt, ám kicsit leplezve azt, hogy gyorsaságomat miatta teszem. Leült a padra és a  szájába vette a cigartettát. Odaléptem hozzá és előrántottam a gyújtómat a zsebemből.

- Elnézést, adhatok tüzet?

A kis hölgy zavarodottan elmosolyodott.

- Nem kell, köszönöm.  Nekem is van- mutatta felém a gyújtót, hogy túl legyen az egészen.

Hülyeség is lett volna tüzet kínálni egy nőnek, akinek nyilvánvalóan a kezében van a gyújtó. Én mégis megtettem. Rágyújtottam és próbáltam összeszedni a fejemben, mit is mondhatnék.Csendben telt ez a néhány perc, sebesen égett csikké a cigaretta két ujjam között.

Ismét megszólalt a hangosbemondó: Tömörkény InterCity érkezik, majd tovább indul Szeged felé...

Mennem kellett. A vonat csakugyan pár pillanat múlva megérkezik. Elnyomtam a csikket és mentem a bejárathoz. Akkor vettem észre, hogy a nő is ugyan ezt tette. Kint voltunk a peronon, és az utasok már megkezdték a felszállást. Már nem vártam a kérdéssel, hogy elveszítsem ismét gyors lépteivel, tünjön el.

- Merre utazik?

A nő megint elmosolyodott.

- Szegedre.- mondta kicsit gúnyosan, mintha ez nem lenne elég egyértelmű.

- Az jó. Mert én is.- gondoltam magamban és feltéptem a vagon ajtaját és felsegítettem a lépcsőn. Ott voltunk a szűk folyosón.  Megkezdtük keresgélésünket a helyek felé, átsétáltunk egy másik vagonba. Talán lesz egy üres kabin...