Sebastian és a hercegnő 3. Búcsú |
Írta: Farkas Gabriella |
2013. január 10. csütörtök, 12:52 |
Sebastian és a hercegnő 3. Búcsú
- Újrta itt vagy hát, könnyű lépteiddel újra átléped ajtómat. Újra érezhetem selyem bőrödet, és végig simíthatom azt, vággyal teli mozdulattal tehetem. Ha tudnád, menyiszer voltál a fejemben, a nap minden percét rád áldoztam, csak teltek a napok, de te változatlan maradtál bennem, gondolataim csak rólad szóltak és egyre gyötrőbbé tették hiányod. - Minél meszebbre megyek, annál inkább ott vagyok benned, hiányod láncol, szabadulni nem hagy. - Vissza térsz még hozzám, hogy fokozd fájdalmam, még egy utolsó ölelést kérsz, méég egy utolsó csapást mérsz rám. -Ha el nem engedsz, tőled el nem távozhatok, kötéllel fogsz magadhoz, horokban a saját nyakad körül. - Oh, de ha lehetnél teljes egészében az enyém, megfosztana a fény a földi poklomtól és gyönyör lenne a szenvedés... - Nem lehetek fény... - De számomra jelented azt, a mindennapok szürkeségéből törsz elő. Napsugaram vagy a viharban. Sebastian ezen a reggelen, korán felébredt, nem tudott aludni, valamiért nyugtalan volt. mindenképpen megváltozott valami. A falak már nem sugározták azt a monoton lassúságot, melyeket Sebastian üres mindennapjaival tett élettelenné. Ezek a falak már nem sugároztak vissza szikra életet sem, néha bevilágított a napfény a befüggönyözött ablakon át, de hiába volt, mert a tömény, sötét üresség uralkodott az egészen. - Elveszítettem a kincsem. Megvadultan tépem láncaim, mint megveszett fogoly álat, ki a szabadságot szimatolja. Pedig itt van a biztonság számodra, itt velem. - Biztonságosabb az aranykalitka, de élvezetesebb szabadon repülni, a veszély örökös pillantásával a hátunkon. - Akkor legyél szabad, árva és védtelen. Ha értenéd, milyen gonosz a nagyvilág. Megtámad téged, és marcangolni kezd farkas harapással. |