Sebastian és a hercegnő 1. ( Elfutó idő) |
Írta: Farkas Gabriella |
2013. január 05. szombat, 08:41 |
Sebastian és a hercegnő 1.
Elfutó idő
Oly hosszúak az éjjelek, sötétség honol az égen, a fákat fehér szín takarja be, bársonyként pihen ágain a dér. Megfagyott harmat ül az ablakon, homállyal fedve be a látványt odakint, csak elmosódott foltokat lehet látni az üvegen át. De piroslik már a horizonton, a felkelő nap ereje megtöri az éjjelt, és ébredni hívja a világot. - Sebastian, nem vár rád itt már ölelő kar, cseppnyi jó érzés sem szorult belé, karjaim kihűltek és elutasítanak téged. - Rég volt már mikor vágyakozva nyújtottad karjaid, hogy húzz magadhoz. - Menedéked voltam, ha bezártalak téged itt. Mondd, tudod-e mitől menekültél? - Miféle szörnyeteg, démon, gonosz lény küldhetett hozzád újból és újból? Talán a fájdalom üldözött folyton, hogy nyugalmat várjak forró karjaidban és ereidben véred csörgedezését hallgassam sokáig, mint a hulló esőt hallgatom szótlanul. - Ha jöttél mindent, megadtam neked és egyre fentebb vittem a lelked a csillagok felé. - De aztán elengedtél, és zuhanni kezdtem sebesen a föld felé, visszatértem kötött létembe és egyedül hagytál. Ott maradtál fent és engem lehajítottál. - Te keresed a bajt folyton. Örök elégedetlen vagy, aki mindig többet akar. Ha világ minden boldogsága a tiéd, lehetne, akkor sem éreznéd azt, hogy teljes az életed. - Merengek a távolba, messzi valóságom hullámvölgyeibe, fogja lettem az érzésnek, mely hozzád kapcsol Drága, lényedhez láncol a gyengeség, de véget nem érő szerelem a miénk, tart majd halálom napjáig. - Mit elhozok majd neked… - Te csodaság, legszebb rabságom, megtestesítője titkos álmoknak, röpke fehér hercegnő, te vagy már valóságom. Itt veled, sötétség rejt, és eggyé válhatunk. Gyötrelmek hercegnője, kínozz még, ha így lehetek karjaidba zárva, talán örökké. - Gyere akkor Sebastian, ha vágyad ezt követeli, siess hozzám, tudom, hogy jössz.. Gyere, ahogy vagy, nem vetlek meg, ezért aki vagy. Előttem felfedheted igaz arcodat, semmi sincs, mi eltakarhatna. - Kínoz a szerelem, mellyel egészen hozzád kötve vagyok, de csodálatos újból ízlelni méz ízedet, bőröd felszínén. Szívem lüktet akkor a leggyorsabb ütemekben, már csak téged látlak, és csak téged érezlek. Tőled édes a vágy, mely gyötrelem, míg tartok feléd, hogy újra enyém lehessél egy mámoros alkonyon. Vad, veszedelmes finomság, tébolyult Függőség. |