 |
| Dancs Artur fotója |
Itt hagyjuk sorra mind
e sáros, ragadós földet,
mely csak korondi fazéknak ha jó,
telefonjainkat a Marosba dobjuk,
ússzanak el tarka halakkal tengerekig,
hol büszkén suhan sok kényes hajó,
itt hagyjuk sorra mind
e sáros, ragadós földet,
tornyot, könyvtárat, palotát,
kocsmát, a félig kiivott poharat,
padlón eltaposott csikket,
a hűtlen asszonyokat pedig
ünnepélyes keretek közt
átadjuk a költöző madaraknak,
vigyék el őket csőrükben fogva,
langymeleg déli szigetek felé,
ahol a klíma nekik való átok:
vizeknek fodra ölelésből fonva,
s a felhők mediterrán sóhajtások,
itt hagyjuk sorra mind
e sáros, ragadós földet,
gyűrött zászlókba csomagoljuk
a házszámokat, posták bélyegzőit,
a koszos kukákat, ernyőket, kalapokat,
s mint kifoszlott, molyrágta
szőnyeget, föltekerjük az utakat,
átkötve gondosan televíziós drótok
kábeleivel, színes pántlikákkal,
melyek a magas lampionról lógnak,
itt hagyjuk sorra mind
e sáros, ragadós földet,
játszóterek foltos lepedőibe
bepakoljuk a multikulturális
fesztiválok dübörgő hangszereit,
ki nem felejtve a karnagyi pálcát,
kottát, hangjegyet, plakátot,
eldobjuk persze, a verseket is,
kínos rímeikkel együtt,
apró gyermekeinket
térdünk közé fogva
mi kérünk tanácsot tőlük, mi legyen
velük, s velünk, mert vénen
nem megyünk semmire,
nincs már egy ép ötletünk,
csak az, hogy el kell menni innen,
itt hagyjuk sorra mind
e sáros, ragadós földet,
a nyugatról behozott, szétszedett
autók kerekeit a tömbházak alá rakjuk,
s elgurítjuk a várostól messze,
lakjanak bennük a hajléktalanok,
halottakhoz illőn, csöndben,
különben is holtak ők már, veszve,
de el ne felejtsem, ott pihenik ki
sűrű taposások fáradalmait
a nagy törekvők is, kiknek
fényes cipője megkopott rég
a fontosság felé vezető márvány
lépcsőzeten, fel- le,
ott bizony, mert
ők maradnak itt örökre,
megszerették e tájat, pedig csak
nagyapjuknak, ha volt ökre,
itt hagyjuk sorra mind
e sáros, ragadós földet,
leszünk kóválygó turisták,
mindegy, merre visz utunk,
vizeken át, vagy magas hegyen,
de ahol meg-megállunk,
ott rend és fényesség legyen,
mert ahhoz szoktatott minket
a nagy világjárás, ismerjük már
a földalatti vonatok megállóit,
jól tudjuk kezelni jegyeinket,
az okosan kitalált gombokat,
értjük a hangszórók szavát,
bármilyen nyelven, ha bemondják,
miképpen óvjuk, épségünket,
be vagyunk etetve ravaszsággal is,
akár a csobbanó csuka,
ki unottan fordul más irányba,
ha sovány gilisztát dobnak elé,
mert van úgy, mint üres nájlon -zacskót,
titkon és sietve dobjuk el a honvágyat,
s az otthon felejtett gondokat,
itt hagyjuk sorra mind
e sáros, ragadós földet,
ez a halál,-
de aki egyszer mégis visszatér,
s a város helyén csak egy sor
kriptát talál,
nem lesz, ki rászólna,
míg őseit keresi, vigyázat,
az ajtók záródnak!
