Régen készülök a téma megírására. Utoljára nyáron éreztem úgy, hogy megvan! Most meg tudom írni! Itt van az az érzés, amit már régen éltem át, és most pont olyan…!

De nem fértem hozzá az íráshoz, éppen akkor, amikor… És az érzés elszállt, vele a megfogalmazhatóság ihlete is tovarebbent.  Miről is lehet írni? Miért is? Kinek is?

Lehet, hogy a mondandómat az XXXL-es korosztályon innen senki sem érti. És azon túl? Van ott még valaki?

Mi ez az érzés? Egy időutazás a múltba, amit nem irányítunk, és ami az érzelmek, a hangulatok szintjén létezik csupán.

Nem akaratlagos, nem lehet előhívni bármikor. Nem tudni, minek a hatására jön létre. Nem lehetünk benne biztosak, hogy melyik szó, hang, íz, kép hívja elő. Egyszerre csak megjelenik.

És akkor pont olyan, mint valaha, régen… Érzékelhető, tapintható, nagyon valóságos, nagyon tömény. Nem a körülmények, nem a helyzet, nem az emberek, csak maga az érzés.

Ez borzasztóan jó állapot. Olyan, mintha egyszerre két idősíkban léteznénk. Olyan, mint egy ajándék, amire nem is gondoltunk, de valaki kitalálta a vágyainkat.

A régi korok érzése olyan, mint amikor egy szép szövetben hurkot vet egy szál. A szövet része, de önálló is. Nem keressük, nem akarjuk levágni, sem elbujtatni, csak hagyjuk, hogy előbukkanjon, mint egy érzés.