I/7./2.

Ki ez az ember, aki az imént különösebb érdeklődés feltette a kérdés? Ütődött, az útonálló.

Isten nem ver bottal, legfeljebb hiányával ver. Az atya azonban létezik, kézzel fogható valóság. A fiú is. A bot is. Az atya egy méter kilencven centi magas, másfél mázsás segédmunkás. Tróger, a szó 1. és 2. szótári jelentésében egyaránt. Alkoholista és garázda. Gyakran bántalmazta családját, amely egy idő után fiára zsugorodott. A fiú e rossz tulajdonságok ellenére szerette őt. Testileg-lelkileg hasonult hozzá. Most ő üt másokat. Feje fölé emelt bunkójával vár az utcasarkokon. Általában egyet üt, olyan „ötperceset”, amekkora a további munkafolyamat elvégzéséhez szükségeltetik. A szerzett „dohány” csapszékekben, zugkimérésekben folytatja útját a kereskedelmi forgalomban, ő sem az a szerzet, aki invesztálja tőkéjét, számára az egzisztenciális biztonság és a stabil jövő üres fogalmak. Egyébként megbízható, kitartó és erős. Nem tagja egyik csoportnak sem, de majd’ mindegyik alkalmazza kisebb-nagyobb munkákra.

Kezdő útonálló korában túlmerészkedett mozgáskörzetének engedélyezett határán és ott őt verték fejbe. Szabad lett a marxi kettős értelemben: pár percig kilépett az értelem szabályozása alól, és szabad lett, mert megfosztották termelési eszközétől. Ennyit nevének eredetéről. Ha valaki a szó 2. szótári jelentését olvassa ki a névből, az sem jár távol az igazságtól.

Pusztán a munkaereje maradt. Azt vitte a piacra. Ott lopott annyit, hogy pár napig megéljen belől, aztán új bunkót szerzett.

Azóta él, mint hal a vízben: kevés levegőn, és örökké kihalászásra várva.

Béla Gebe utasítása szerint három rövidet, két hosszút, majd megint hármat zörgetett a lámpavilágos ablakon.

- Ki… ki… ki…

- „Csiribiri, csiribiri kék dolmány!” – hadarta el Béla. – Megnyílt az ajtó. Beléptek. A kis méretekhez szokott Béla-szemek csillogva rohangáltak ide-oda. A ház lepusztult külseje alapján nem számítottak ilyen gazdag fogadtatásra. Hatalmas méretű festményekre, arany kegytárgyakra, aranyozott szószékre stb. Még a használati tárgyak is nagyok voltak, különösen a fűzfafonatos demizsonok és ötliteresen csillogó, jócskán megdézsmált tartalmú üvegek.

- A több… a több… – az egyik lakó inkább a másik kettőre mutatott, vagyis: a többiek már alszanak.  Két pokrócot hozott, leterítette őket a padlóra. Leoltotta a lámpát.

Bélát krákogás, nyeldeklés zaja, mormogó káromkodás ébresztette. Felült. Így tett az előbbi hangok okozója is.

- Téged már láttalak Bizi néni mulatságán. Egészségünkre! – alaposan meghúzta az üveget. – Szólok Hallgatagnak és Prófétának! Hát ez a gorilla melyik állatkertből szökött ki?

- Az utcán találtam. Elesett, megsérült.

- Olyan rút, hogy mög kéne fösteni!

Mégsem őt festette meg. Ez a csont részeg ember, aki majd másik képet fest, miután eljöttek Béla házába, nem más, mint Majsztró, a képhamisító.

Ötven évvel ezelőtt még másképpen nézett ki. Nem volt ilyen ritka, vékony szálú ősz haja, arca sem volt ennyire ráncos, sem sötét. Akkor volt tíz esztendős. Vakon született, s hála az orvostudománynak, nyolc éves koráig az is maradt. Akkor – pontban nyolc éves korában – megmutatták egy híres amerikai professzornak, aki széttárta kezét. „Ezen nem segíthetünk!” Ez segített! Premajsztró elkezdett látni. Vásznat, ecsetet kért.

Tetszett a kép anyjának, apjának, az utcabelieknek, a rokonoknak. Elvitték Jákó Gida bácsihoz, a bugaci pásztorírók és –költők egyesületének vezetőjéhez. „Nem ölég naiv – hümmögött a múzsák, különösen Kalliopé abárolt tokaszalonnát falatozó kegyeltje –, de van bönne valami!” Pár sort firkantott egy papírra, füttyentett Csibésznek, a ház körül kosztért-kvártélyért ezt-azt elvégző pulinak. Amíg a kutya odavolt, Gida bácsi mesélt. /”Izsákon esött mög a múltkorjában…”/ Ippeg befejezte a történetet, amikor megérkezett Csibész, mögötte Deres Mózsi, a kiskun naiv festészet élő klasszikusa.

- A kirelejzomát! Möntön hanyatt vetöm magam, ha nem Vandikk!

- Holböjn lösz az, te!

- Ne lögyön mán naiv, Gida bátyám! Hisz még a vak is láthatja, igaz, fiam?

- Jól van, tö vagy a föstő!

Második képe egy Botticelli, a harmadik Courbet lett, aztán jöttek a többiek. Mindenki elismerte Kismajsztró ügyességét, kiváló másoló tehetségét. Kivéve az apja.

- Ebbül nem löhet mögélni, fiam – mondta. /Mit tudnak az életről Bugacon?/

- Próbáélkozzál önálló alkotással! – nógatta a műkedvelő plébános. – Festett hát Ifjúmajsztró egy lenyűgöző szépségű képet. Felhördült a művelt világ. Elismert, sikeres ember lett. De közbeszólt a háború! Történt, hogy a németek földig romboltak egy holland városkát. Több száz ártatlan ember, köztük nők és gyerekek, meghalt. C’ est la guerre! Az igazi szenzáció nem is ez volt, hanem amikor a romok közül vászonba csomagolt tekercs került elő. A szakértők szerint 2-300 éve rejthették el. Megtalálták Majsztró festményének eredetijét. A sztárfestőből újra bugaci piktor, a Szépművészeti Múzeum turisták ezreit vonzó darabjából Kaló Matild néni tisztaszobájának dísze lett. A vihar elcsitult. A hálátlan közönséget tanácskormány, Trianon, meg egyéb ilyen művészettől távol eső dolgok foglalkoztatták. Szülei halála után Majsztró felmerészkedett Budapestre, mert meg kell élni valamiből, ha már nincs, aki finanszírozza nemes, de költséges kedvtelését. Nem nagy lelkesedéssel ugyan, a művészek befogadták azzal a feltétellel, hogy nem hamisít többé. Óvatos volt. Inkább olyat alkotott, ami magának sem tetszett. Az egyik képére például girbegurba, kifacsart órákat, befagyott tengert festett. – Még az avantgárdok is kinevették! Széthasogatta, elégette, pedig alig tellett neki festőeszközökre. Néhány év múlva egy művészeti folyóirat közölte Dali legújabb képét, A szétfolyó időt. Művésztársai a fejüket csóválták. „Született hamisító! Hamisítatlan.”

A művészvilág kiközösítette.

Az alvilág befogadta.