Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 31. (Tavasz) I/7. |
Írta: Tánczos G. Károly |
2012. október 26. péntek, 09:30 |
A tavasz néha szándéka ellenére is… Majsztrót, Hallgatagot és Dadogóst Béla szervezte be. Sanyinak a körút részvevővel és a feladatok kiosztásával kapcsolatos megbeszélésen egy másik misszionárius jutott az eszébe. Kosztolányihoz fordult. - Emlékszik még arra a hajnalra, amikor találkoztunk? - Kristálytisztán. Miért kérdezi, Sanyikám? - A plakátragasztóra is? - Emlékszem. Miért? - Azt kellene elküldeni hozzájuk! Jó hecc lenne, ahogy beszélget egy dadogós, egy beszédutáló, egy csont részeg meg egy süketnéma! - Mi ütött magába? – fortyant fel Gizike. – Tehetnek ők arról, hogy ilyenek? Sanyi majdnem lehorgasztotta a fejét. Majdnem. - Hát már viccelni se szabad? Gizike inkább Kosztolányihoz szólt. - Bélus tud ugyan beszélni… – és kacsintott. - Tud bizony! – kacsintott vissza Kosztolányi. Béla kora reggel indult el, de csak késő éjszaka kopogtatott be arra a címre, amit Hetedik felírt egy papírra. Nem az irdatlan távolság miatt tartott ennyi ideig az útja. Hiányzott, fájdalmasan hiányzott neki Hilda. Nem tudta, helyesen teszi-e, bement. Kezet csókolt a madámnak. Marinka nagysád szívélyesen fogadta. - Béluska, hogyhogy ilyen korán hozta ide a friss tavaszi szél? Ne szóljon, kitalálom, a Grófnét keresi. Béla szégyellősen elmosolyodott. - Miért incselkedik velem, nagysád? Tudja jól, hogy nincsen Grófné! - Nincsen? Felébredt, Béluska? - Hilda megjött már? Marinka áthatóan nézte a férfit. Megfogta a kezét. Szelíden szólt hozzá. - Üljön le. – Béla leült. – Nehéz elmondanom, főleg magának. Hilda elutazott. Béla lehajtotta a fejét. - Értem. Mikor jön vissza? - Nem tudom. Ő azt állította, hogy soha. - Az nagyon sokat jelent, ugye? Marinka keblei közül elővett egy zsebkendőt, és letörölte Béla szeméből a könnyeket. Béla csendesen mondta. - Köszönöm. Most elmegyek. - Így nem engedhetem el. Nem venném a szívemre, ha valami kárt tenne magában. Itt csak délután kezdődik az élet, dőljön le egy kicsit Hilda szobájában. Mindjárt megyek én is. Ha nem tud aludni, beszélgetünk. Béla nem tudott aludni. Beszélgettek. - Istenem, mindig ilyen kalandra vágytam! Gizike igazán szólhatott volna erről a Tervről! - Aztán meg ne mondja, hogy tőlem tudja! - Ne féljen, tartom a számat! És ha már így felvidított, választhat magának egy lányt, ha már Hilda megszökött maga elől! Béla választott.
Estére járt az idő, amikor elindult. Girbegurba utcácskákban caplatott, amelyeket csak itt-ott világított meg egy-egy lámpa. Az egyik sarkon hirtelen egy tárgy zuhant le árnyékára s rögtön utána egy fej koppant hangosan a földön. Mitévő legyen? Béla előbb a tárgyat tapogatta meg. „Szegény! Ő is lopja a fát! Biztosam szene sincsen. Nem baj, mindjárt itt a tavasz melege!” Aztán a test fölé térdelt. „Vér!” Megijedt. „Csak nem halt? Nem hagyhatom itt, még felfázik! Legalább gyufám lenne!” Rázogatni kezdte a mázsányi férfit. - Hé, jóember, van-e gyufája? Hörgés volt a válasz. A kabát zsebében talált gyufa lángjánál Béla megvizsgálta a sérülést, letörölgette a homlokból szivárgó vért, pofozgatta az arcot. Nagy nehezen egy sötét ablakú ház falához ültette a férfit. Megkereste a cédulát, s újabb gyufaszálak segítségével azonosította a címet és a házat. - Hol vagyok? – A férfi hangja rekedt volt, s emiatt ijesztő - Biztonságban. Fel tud állni? Amaz sikertelenül próbálkozott. - Ne erőlködjön. Van időm, úgyis késésben vagyok már. - Maga rendőr? – Megfogta csuk. Egyiken se volt bilincs. – Ugye nem szólt a rendőröknek? - Nem, nem. - Ne is szóljon! Ilyen nagyot még sose hibáztam. - Ne legyen lelkifurdalása e miatt a darab fa miatt! Tudja, mennyi fát loptam én? Egyszer majdnem bele is rokkantam! - Ne mondja el senkinek se! Mindent megcsinálok, amit akar, de ne mondja el senkinek! Kiröhögnének! Ha híre megy, munkát se kapok. - Tudom, nem vigasztalja, de jelenleg én is munka nélkül vagyok. Próbáljon felkelni, mert aranyere lesz a hideg földön. Majd segítek, amennyit tudok. Úgy látom, maga is jól megnőtt, mint Gebe. - Honnan ismeri Gebét? - Együtt lakunk. - Én is laktam vele együtt a börtönben. - Jó lakótárs. Le a kalappal előtte. Induljunk. Majd én viszem a tűzrevalót. - Ne beszéljen! Biztos elkapott egy kis agyrázkódást. Egy perc, és megérkezünk. - Hova?
|