Tél, melyben egy ködbe olvad álom és való /s vice versa

Közeleg a karácsony

-        Csak nem megfagyott az istenadta? – szörnyűlködött Gizike a bizarr piéta láttán. A rosszul mázolt – imitt túlcsorgatott, amott hevenyészve elmaszatolt – keretben, a tágra nyitott ajtóban a kékesfehéren derengő téli alkonynak, az emberi kipárolgások gomolygásának, és a csupasz villanykörte kopár fényének hátteréből Béla élettelennek látszó testét az ölében tartó, fájdalomba torzult arcú Gebe alakja bontakozott ki.

-        Tényleg megfagyott? Mondjon már valamit! – sürgette Gebét Gizike, miközben segített Bélát felvonszolni az ágyra. A test úgy maradt, ahogyan letették, meggörnyedve, összekuporodva. Gizike megpróbálta kiegyengetni, irtóztató sikoly lett a válasz.

-        Él! Fáj! Él!

A Tükör megtörölte fátyolos szemét, a Lavór jege rianásszerű hangot hallatott, nyekkent a Szekrény, csupán a Kályha maradt bánatos, kielégületlen.

-        Az üveget… – sóhajtott Gebe.

Gizike lehorgasztotta a fejét.

-        Hideg volt. Meg Sanyi is beugrott egy percre…

     Gebe az ágy felé nyúlt, de meggémberedett keze nem engedelmeskedett. A fejével intett Gizikének, és Gizike az ágy alá hasalt. A Pók tragédiájából okulva Gebe nyáron és az ősz elején összegyűjtött néhány üveg verőfényt, rekkenő hőséget, vihar előtti fülledt meleget. Gizike a „Vénasszonyok nyara” vinyettájú üveggel mászott elő.

A meleg végignyargalt a szobán, megnyalogatta Béla arcát. Hajnalig kitartott, akkor Gebe hazahozta a fát és a szenet. Éppen megszokta volna Béla nyögdécselését, Gizike horkantásait, amikor lelkiismerete felrázta: „Indulj!” És ő indult, mert valakinek indulnia kell, és Gizike nő, és öreg, Béla… /Legyint, aztán visszavonja a mozdulatot./, a Főnök, úgy hírlik, vidéken van, talán külföldön, talán egy cellában. Sanyi is megbízhatatlanná vált, amióta az a nő… Hetedik? Gyerek még! Vagy a Haragos? Vajon hol van?

     Mikor másodszor fordult, elcsitult a hóvihar, most lomha, nagy pelyhek hullanak.

Aludni! Elcsigázták a tegnapi események, meg a virrasztás. Leveszi átázott ruháit, a kályha fölé akasztja. Alsóneműben végigdől az ágyon. Aludni!

Az emberek, a tárgyak a helyükre kerülnek. A nedves fától csípős füst árad szét.

„Mi közünk van egymáshoz?” – gondolja Gebe, és elalszik.

Fülrepesztő csend jelzi, Gizike felébredt. Ösztönösen nyúl az éjjeliszekrény felé. Nem találja. Rémlik valami, felhaltja a párnát. Beilleszti műfogsorát, felrakja bibircsókjait, ráncait. /”Az éjszaka az álmodásra való, nem?” – mosolyog ránk./ A Tükör köhint: eggyel több a ránc, mint volt tegnap! Persze, a tegnap!

-        Ne féljen, Béluskám, Gizike meggyógyítja!

Szenet lök a kályhába, megfordítja Gebe gőzölgő ruháit, összeszedi saját holmiját, átmegy a szobájába. Begyújt a sparheltben, vizet tesz fel egy fazékba. Míg az melegszik, felidézi a csodaital receptjét. 1 – 1,5 liter rum… Az nincs. Gizike szomorúan nézi a hópelyhek kavargását, de már öltözik. Mielőtt elindul, benyit a férfiakhoz. Béla változatlan testtartásban, nyitott szemmel fekszik és magyaráz. Észreveszi Gizikét, hevesebben nyüszít. „Olyan, mint a nyaka táján fába szorult féreg!”

-        Jól van, jól van! Mindjárt jön Gizike, és Béluska meg fog gyógyulni! – Sírni szeretne, de tizennégy éves korára elhasználta az egész életre járó könnyadagot. Gizike mosolyog. A kucsmára még egy fekete, rojtos vállkendőt is tekert, a fülébe vattát dugott. Béláról a némafilmek, azok csetlő-botló hősei jutnak eszébe, meg az a külvárosi mozi a – midig szivarozó – zongoristával. Nevethetnékje támad. Behúzza maga mögött az ajtót, elindul a nagy hóesésbe, a nagy hóesésnek is abba a zugába, ahol özv. Kuun Ágostné – a régi kuncsaftoknak csak Bizi néni – kocsmája húzódik.

Nem hagy maga után mély nyomot, mikor visszafelé baktat, újra patyolat hóra lép.

Bélát a földön fekve találja.

-        Hova akar menni ilyen időben?

-        Segítség – hörgi Béla.

-        Jól van, jól van! Gizike most elmegy pisilni, aztán megfőzi a…

-        Segítség! – vinnyogja Béla.

-        Jöjjön már valaki, az ég szerelmére! Menten bepisilek! – Felrázza Gebét. Felrángatják Bélát. Gizike elrohan.

A nyitott ajtón besüvölt a hideg.

-        Te vagy, Gebe?

-        Azt hiszem.

-        Hol vannak a madárkák?

-        Miféle madárkák?

-        Apamadárkák. Kis apamadárkák. Betakartad őket?

-        Betakartam őket. Alszanak. Aludj te is!

Béla elhallgat. Egy pontra szegezi szemét, egy pontra, melynek tér- és időbeli koordinátáit lehetetlen meghatározni. Gebe nem is bíbelődik ilyesmivel. Felöltözik, átkopogtat Gizikéhez.

A vénasszony fazekában rettenetes szagú kotyvalék fortyog. A rumosüvegből jócskán hiányzik. Gebe szó nélkül nagyot húz belőle.

-        Kár ezért a jó rumért.

-        Gondoljon Bélára!

-        Túléli?

-        Hát csinálok én rosszat? Nem vagyok én boszorkány!

Gebe elkapja Gizike elől az üveget.

-        Gondoljon Bélára!

-        Neki ott lesz a finom főzet.

Gebe elneveti magát.

-        Siessen! Már madárkákról beszél.

-        Madárkákról? Az „édes jó anyám” nem volt?

-        Nem. Apa volt.

-        Ajjajjajjajjajjajjaj! Igaza van, sietni kell! Biztos benne? Tényleg apát mondott? Menjen, nézze meg!

     Gebe kimegy, Bejön. Kezében egy darab fagyos kolbász. Némán bólint, s rágni kezd. Gizike      újabb port szór a fazékba, befogott orral kevergeti, közben a férfit korholja.

-        Előbb is szólhatott volna az apáról! – Abbahagyja a kavargatást, néz valahova. – Tudja, nekem is volt apám.

    Gebe ezen sem lepődik meg. Nem figyel Gizikére. Semmire sem figyel. A havat nézi. Azt sem látja, hogy a fazekat egy ronggyal megfogva a vénasszony kimegy.

     Gizike Béla arcának változásaival ellenőrzi a csodaszer hatását: sárga, bronz, ezüst, zöld, arany, tréfás-lila, bor-szinű, néma-szürke, szomorú-viola, tégla-barna, kék, égő-piros, vérszinü, újra kék, majd arany, végül megállapodik egy elfogadható árnyalatban, amit Gizike reményszürkének nevez el. Még három kanállal gyömöszöl Bélába.

A kúra első szakasza sikerrel zárult. Béla hánykolódások, nyögdécselések nélkül aludta át az éjszakát és másnap normális hangon, értelmesen szólalt meg.

-        Gebe, ébren vagy?

-        Igen. Hogy érzed magad?

-        Jól. Mi lett a madárkákkal?

-        ????????????!!!!!!!!!!!!!???????? – futott át Gebe agyán, de nem szólt, sőt arcizmait is megregulázta. Nem akart úgy járni, mint Kosztolányi a tél elején, néhány napra rá, hogy a békák nyugovóra tértek. Kosztolányi kicsit késett, akkorra tele volt a szoba füsttel. „Mehr Luft!” – kiáltott és Bélára nézett, mivel ő ült legközelebb az ablakhoz. Béla felpattant és se szó, se beszéd elrohant. Vérig sértődött, hogy Kosztolányi „levegőnek nézi”.

-        Miért nem válaszolsz?

-        ……………………….

-        Gebe, mi van? Mi van velem?

Gebe szemébe részvétszilánk fúródik. Kipiszkálja a zsebkendőjével, a földre pöcköli.

-        Beteg vagy. – A hangja fakó. – Elmegyek.

  Béla lehunyja szemét. Eltűnik a törött üvegű, koszos tükör, az ócska, zománcát hullató, horpadt lavór, a pókhálós sarok, az ütött-kopott szekrény. A szél lesöpri a rájuk rakódott legendákat.

Kemény kontúrokkal szabdalja szét a szobát a jéghideg fény.

-        Elment, ugye?

Béluska hallgat.

-        Nézze, itt hagyta az árnyékát!

Béla résnyire nyitja a szemét.

-        És most megmasszírozom. Használt, ugye, a varázsital?

Kibontja a férfit, bedörzsöli. Béla néha felszisszen.

Szegény, kicsi fiam… - kántálja Gizike, s halkan hozzáteszi -, te szerencsétlen. – Az érzelgősség másodpercei után:

-        Most megmosom. Ne szégyenlősködjön, Gizike ápolónő is volt. Méghozzá önkéntes!

Majd jött a gyógyulás.

Béla mellső végtagjaiba visszaköltözött az élet, vadul hadonászott. Gizike könyörgött, rimánkodott, ígért, kedveskedett, hízelgett, fenyegetőzött, szitkozódott. Négyszer egymás után csinálta végig ezt, mígnem Béla karjai feladták. Az ötödik sorozatnál a makacsul tekergőző nyak is beletörődött.

-        Ügyes! – Gizike elégedett volt az eredménnyel.

Béla békésen szuszogott a párnák között.

    Hogy közben Gebe merre járt, kivel ivott, melyik régi babájával csillapította gerjedelmét, miért sírt, miről beszélgetett Kosztolányival és Hetedikkel, honnan került elő a ropogó hóban, arról nem szól a krónika, de azt biztosan tudjuk, hogy nem hitt a szemének végignézve Béla produkcióját.

-        Gebe, hát visszajöttél? Nézd, mit tudok!

„A hangja a régi” – állapítja meg Gebe. Gizike is ott somolyog az egyre jobban belelendülő Béla mellett, Gebét vizsgálgatja.

A kis ember pörög, forog, elesik és feláll, és újra elkezdi, cigánykereket hány, piruettezik, sereg, sereg, sereg és felemelkedik, és sereg tovább és emelkedik, „Ezt csináld utánam, ha tudod!” szól le Gebének, és emelkedik és eltűnik a felhőkben.

-        Gebe, hát visszajöttél? Nézd, mit tudok!

Béla ragyog, kikászálódik az ágyból, Gizike segítségével tesz néhány bizonytalan lépést.

-        Nagyszerű! Most egyedül! – szól Gebe.

Béla habozva néz Gizikére. Az némán bólint. Elengedi Béla kezét.

     A lábak remegése, a gyenge izmok nekifeszülése, az összpontosítás verejtékcsöppjei az arcon. Béla útnak indul. Elesik. Négykézláb folytatja, míg eléri az ágyat.

-        Nagyszerű! Maholnap táncolsz!

-        Ámen! – mondja rá Gizike -, megyek, elsöpröm a havat.

Csönd lett. Csönd. Minden jelző nélkül való.

Azután este lett.

Utána éjjel.

-        Alszol, Gebe?

-        Nem.

-        Miért nem sikerül nekem semmi?

-        Mire gondolsz?

-        Például arra a fára… Olyan kicsike ág volt… Én meg…

-        Nehéz kirántani gyökerestől! A hóban nem vetted észre. Vagy másra figyeltél.

-        A madárkák…

Gebe hangja hideggé, érdessé válik.

-        Mi van velük?

-        Őket néztem… Olyan, olyan kicsik…

-        Megfagytak a madárkák, Béla! Tél van, Béla!

-        Megfagytak… Én is megfagytam volna, ha…

-        ………………….

-        Másodszor mentetted meg az életemet! Gebe, hogy tudom ezt meghálni?

-        Gyógyulj meg.

-        Komolyan mondom.

-        Én is!

-        Gebe! Kívánj hármat!

-        Három mit?

-        Bármit.

-        Jó. Majd gondolkozok. Aludjunk!

-        Jó éjszakát!

-        Jó reggelt! – köszön be Gizike. – Már ébren vannak?

Az ablakra néznek.

Piszkos-sárga szélű szürke felhők torlódnak egymásra.

Közeleg a karácsony.