- Mi bánt, fiam?

- Apácskámmal telefonáltam és egyszer csak a masina megsüketült, küldtem néki e-mailt, írtam levelet, amit sürgetősen adtam fel, de azok is visszajöttek. Aggódok, hogy valami baja lett, meg lehet, hogy a népemnek is!

- Hogy is hívják az apádat? – Imi megmondta. – Az az! Mondtam is az asszonynak, hogy nagyon ismerős a név. Ármi bácsi előkereste a tegnapelőtti újságot és a fiú elé tette. A cikkecske így fejeződött be? „A szomszédos országok közül egyedül Humbia nem ad támogatást a felkelőknek. A humbik a baráti államnak nem tudnak segítséget nyújtani, mert a lázadók lezárták a határokat, megszüntettek minden kapcsolatot a külvilággal. Meg nem erősített hírek szerint Pöthihumba király és hívei legfeljebb egy-két hónapig tarthatják magukat!”

- Jaj, apácskám, jaj, anyácskám! Jaj, jaj, népecském! Megyek segíteni titeket!

- Hogy te? Azok a felkelők le szokták mészárolni az egész családot. Olvastam, hogy az oroszok is így csinálták tizenhétben, azok a Leninék.

- Az én népem lenni békés!

- Mindenütt vannak gazemberek, fiam! Gondolkozzunk, mit tehetünk!

- Ezt értsem úgy, hogy segítsz?

- Hát már nem vagyok az egyik néger testőröd? És, ezt jegyezd meg, a barátom fia az én barátom is, azzal meg, hogy nekem adtad Pötyit…

- Ez az! Pötyi! – A herceg ujjongva körülcsókolgatta Ármi bácsit. – Az én… A te galambod ismerni utat az országomba. Küldeni ővele levélt apácskámnak!

- Meg vagy te hibbanva? Nem postagalamb ez!

De hiábavalóak voltak az öreg érvei, homlokráncolásai, kétkedő-szúrós pillantásai, amit Imi fejébe vett, arról csak később látta be, hogy lehetetlenség. Misurda személyében szövetségesre is talált.

Ábris elutazott Tornamásnaposra a nyugalmazott postagalambért, és hogy találkozzon gyerekeivel. Szívesen fogadták, sőt ott marasztalták egész napra, sőt Jázmin javasolta, hogy töltsék együtt az éjszakát is. („Nehogy azt higgyed, hogy haragszunk rád!”) Mária elpirult, de furcsa kis mosollyal beleegyezett.

Imi izgatottan ráncigálta le a vonatról.

- Elhoztad? Kezdhetjük?

Ármi bácsi szánakozott, ahogy azok különböző magasságokból ledobálják Pötyit, ahogy a nyug. posta – akár egykor a fiókáinak – szárnyit emelgetve magyaráz. Egy hét múlva belátták, hogy reménytelen a vállalkozásuk, nem tehetnek a természet ellenében.

- Hazamegyek! – döntött a herceg.

- És ha lelőnek? Abból mi hasznod lesz? Meg az apádnak?

- Van álpapírom. Még akkor szereztem, amikor benne voltam háborúban.

- Nem engedlek el egyedül. Amilyen meggondolatlan vagy…

- Azt mondod, hogy te is jössz hozzánk, galambozó bátyám?

- És én is. Voltam ám katona! – vágta magát haptákba Ábris.

Sírt Gergő, telefonon próbálta jobb belátásra bírni az öreget a fia és a menye, jajveszékelt Viola néni, aztán prózai dologgal igyekezett letéríteni a szerinte megbolondult emberét.

- Oszt honnan lesz magának annyi pénze?

Birincsik a hercegre nézett.

- Kérek kölcsön a Zordon Kárpáttól, azóta nagy haverom lett. Amikor győzünk, a drága jó apácskám visszafizeti a kamatokkal együtt.

Elment hát a herceg Szegedre, megkapta a kölcsönt Zordontól. (Nem tudhatjuk, hogyan alakul a sorsa az apját kereső Imi kis csapatának, következésképp, hogy szóba kerül-e még e név, illendő, ha most, ebben a kegyes pillanatban mondjuk el a Zordon Kárpát keletkezését. A börtönben, ahová általában uzsoráskodás, üzérkedés vagy fajgyűlöletből elkövetett súlyos testi sértések miatt került, gyakran szavalta Petőfi Az alföld című versének első versszakát addig a sorig, hogy „Börtönéből szabadul sas lelkem, ha a rónák végtelenjét látom”. Eleddig tizenkétszer ült, így nem csak cellatársai, őrei, hanem az ország börtönviselt emberei is Zordon néven kezdték emlegetni, amibe persze modora is belesegített. A Kárpát „utónevet” egy igényesebb rabtársa ragasztotta rá.)

Imi megkereste Miguelt, tanácsot kért tőle diplomáciai kérdésekben. A perui fiú elgondolkozott, s így szólt:

- Ennyire sok időt még egy országban sem töltöttem, mint itt, Afrikába meg már régóta van mehetnékem, ezért veled megyek.

Zoli és Karcsi is neszét vette a herceg tervének, és döntésüket azzal indokolva, hogy tavaly italgőzösen jelentkeztek egy afrikai expedícióra, csatlakoztak.

Imi szeme könnybe lábadt. Népének néhány közmondása jutott eszébe, amik magyarul ilyen formában rögzültek népünk tudatába: „Bajban ismerszik meg a barát.”, „Sok lúd disznót győz.” Nem tudta elhessegetni azt a bölcsességet sem, amit a kollégiumi csocsózásokon a szemüveges, mokány bölcsész mondott: „Vak tyúk is talál szeget.” Nem értette, miért éppen a „vaktyúk-effektus” fészkelte magát az agyába (azt meg nem is sejtette, hogy ez a játékpartner később a magyar országgyűlésben fehér holló sűrűséggel előforduló honatya lesz: higgadt, hiteles és becsületes), de ha már itt van, talán a hasznukra lesz, ezért bennhagyta a fejében.

- Barácskáim,  veszélyekkel lesz tele az út, ami hazámba visz! Arról meg, hogy mi fog várni miránk, nem akarok beszélni. Gondoljátok meg!

Karcsi nem tudta nem fitogtatni műveltségét.

- A tett halála az okostojáskodás!

Három nap múlva kalózfalván jöttek össze megbeszélésre.

- Repülővel fogunk utazni – közölte Imi.

- Hány napra pakoljak maguknak ennivalót? – kérdezte Viola néni, mert ha már nem tudta lebeszélni a férjét, hasznossá akarta tenni magát.

Ármi bácsi kiérezte asszonya szándékát, nem emelte fel a hangját.

- Violkám, a repülőn lesz mit innunk, ennünk, ha majd leszállunk róla, olyan meleg lesz, hogy megromlik minden étel, amivel vesződnél.

- Legalább egy kis tepertőt!

Az öreg tanácstalanul nézett a többiekre, akik bólintottak. Ármi bá’ megsimogatta felesége arcát.

- Jól van, egy kis tepertő nem romlik meg.

- És – vette át újra a szót a herceg. Visszük Pötyit is. Pötyiéket.