Elmegy ez a nyár is, a Hargita felől már üzent az esti szél, hogy valahol köszörülik a jég­csapo­kat.

De amiképpen a ruhát illik beszegni egy varrással, a friss szántást egy ekenyommal, a járdát egy sor kockakővel, szeretném még egyszer beszegni, körbejárni egy gondolattal ezt az el­menő nyarat, el ne felejtse a mi udvarunkat.

A szakképzett turista csak röhögne rajtam, hogy egy szürke, kis udvarról fecsegek az elmenő nyárnak, mikor ő mindent megjárt immár ezen a széles világon. Röhögne rajtam, és azt mondaná, mit akarok, hiszen nem tudnék néki felmutatni semmit, se egy jókora gombát, se egy fagyöngyöt, se egy merész fölvételt a sziklák csúcsairól, még egy utolsó szál árvalányhajat sem tudnék néki adni.

Igaz, csakhogy a mi udvarunk a legszebb hangulatú táj: papsajt nő rajta, s a bugyuta kicsi récék sietésükben orra esnek. Virágot, szőlőt nevel, eljönnek ide a méhek, a darazsak is, akár a pletykás vénasszonyok vagy a szomszéd gyerekei. Az alma is úgy hull le a fűbe komótosan, nem gurul tovább. Itt szereti. Tavasszal fecskék köröznek fölötte, ősszel csillog az ökörnyál, mint a harmat. Vagy mint a gyémánt. Nekem mindegy a kettő. Van, akinek nem mindegy, de az se baj. Még az ég is jobban látszik innen. S a Hold is.

A nyár ismeri ezt az udvart, nem kell néki különösebben lefesteni. Csak fölemlítem a hangu­latát, el ne felejtse.

A szakképzett turistán csak mosolygok ilyenkor, mert csakugyan mit is fényképezne a mi udvarunkon, ha egyszer ide tévedne.

A bugyuta kicsi récéket, amint sietésükben orra esnek, vagy a méheket, vagy azt, hogy nő a papsajt?