| Két telefon |
 |
| Írta: Elekes Ferenc | |||
| 2012. április 18. szerda, 06:33 | |||
|
Valami furcsa, pszihés eredetű mozdulattal két telefont raktam a zsebembe, amikor hazulról elindultam. Pedig jól tudtam, nem hív föl engem senki. Ugyanezzel a furcsa, pszihés eredetű mozdulattal tettem a felső zsebembe a vérnyomásaimat is. Egy cetlire jegyeztem föl, mennyi a felső és mennyi az alsó. Jó, ha az ember kezeügyében van a vérnyomása. Pedig tudom, senkit nem érdekel a vérnyomásom.
Vár reám a fogorvos. Megbeszéltük, hogy kihúzza egyetlen ép, de fájó fogamat. Mondtam is neki, készüljön föl lelkileg erre a foghúzásra, mert az a gyanúm, nem lesz könnyű művelet. Kérdezte, mire gyanakszom. Mondtam, a fájásra gyanakszom. Azt kellene valahogy elrendezzük. A fájást. Mert énnekem olyan a szervezetem, hogy a fájások miatt szorongási tüneteim szoktak előjönni.
Nem részleteztem, hogy csakugyan szorongásos tüneteim jönnek elő a fájásokkal. Ezeket nehezen viselem, mert nem lehet rajtuk eligazodni. Azért is raktam a zsebembe két telefont, hogy szükség esetén egyikről az elviselhető szorongásaimról értesítsem a lélek doktorait, a másikról pedig az elviselhetetlen szorongásaimat mondjam be. Jó, ha az embernek van választási lehetősége. Két telefon, két lehetőség.
Csak néhány lépésre voltam a rendelő bejáratától, amikor úgy éreztem, messzire elkerülnek engem a szorongásos tünetek. Már a fogam sem fájt. Ezt a jelenséget régtől fogva ismeri az emberiségnek az a része, mely legalább egyszer fogorvosnál járt.
Szorongásos tünetekkel bajom nem volt, de a zsebemben lévő két telefont szorongattam. Hol az egyiket kaptam elő, hol a másikat. Arra gondoltam, pszihés szempontok szerint is helytelen, ha az ember kihagyja a kézenfekvő lehetőségeket. Ilyenkor legjobb, ha fölhívok valakit, legalább megnyugtatom az idegeimet. De kit hívjak föl, s miért? Rövid tétovázás után fölhívtam saját magam.
A zsebemben lévő telefon erőszakosan csörgött, majd jött a hang, hogy foglalt vagyok. Mondom a fülemhez tartott telefonba, persze, hogy foglalt vagyok, hívjon majd vissza, miután kihúzták a fogamat.
Egy fogfájós ember állt mellettem a kapuban, aki hallotta az önmagammal való beszélgetésemet. Azt mondta, maga nem jó tanácsot adott annak, akivel az imént tárgyalt. Mert ha magának kihúzzák a fogát, utána nem szabad sem beszélgetni, sem perecet enni, hanem szépen le kell feküdni és megvárni, amíg elmúlik a zsibbasztó hatása. Akkor derül ki, a fájós fogát húzták-e ki, vagy azt, amelyik még jó. Mert ő már megjárta.
Megfogadtam a fogfájós ember tanácsát. Most fekszem az ágyban, rég elmúlt a zsibbasztó hatása. És fáj a fogam. Már jönnek is elő a szorongásos tüneteim. Valamit elrontottam. Talán nem kellett volna ennyire igénybe vennem a lehetőségeimet. Két telefon, két lehetőség. És talán az sem helyénvaló, ha az ember önmagával beszéli meg a fontosnak tűnő dolgait.
|
