Azt hiszem, a lehető legrosszabb haditudósító lenne belőlem, ha alkalomadtán kineveznének.

Elmennék például a harctérre, s nem venném észre a front alakulását, elbíbelődnék egy félre­eső lövészárokban valami eltévedt hangyákkal vagy a kilyukasztott madárfészkekkel, esetleg keresnék szép, zöld mohát, és kibélelném a fészkeket, az eseményeket és a golyókat pedig elengedném a fülem mellett.

Ez persze hiba, nagy hiba lenne részemről, mert hiszen a haditudósítás is éppúgy kell háború esetén, mint a falat kenyér, enélkül a békés olvasó azt sem tudja, hányadán állanak a dolgok.

Viszont nem tehetek róla, hogy a hirtelen események hidegen hagynak, s az élet apróbb ügyeit szeretem észrevenni. Ez már valami velem született hiba.

Most is olyan helyzetben vagyok, hogy öttonnás, megrakott autók dübörögnek el mellettem, valami óriási dolgot művelnek, ami bizonyára nagyon, de nagyon fontos, mert rengeteg ember várja őket, és nagy a zaj, és nagy a mozgás, de engem mégsem érdekel eléggé az az óriási dolog, csak az érdekel, hogy mért nem kerülik ki azt a szép, kicsi fát, amikor mennek ezek a nagy autók, mert kikerülhetnék, van hely, az a kicsi fa nem hibás, ha pont az útjukba ültették, szóval mért nem néz rá is egyszer egy sietős dolgú sofőr, szóval ezt én nem tudom meg­magyarázni, miféle érzés, amikor áthajtanak rajta az öttonnások, csak azt tudom, hogy szép dolog lenne egy ilyen öttonnástól, ha direkt kikerülné, ha az a sofőr lenézne a földre, lám, mit tapos el, engem egy ilyen szép földrenézés teljesen megnyugtatna.