Ezen a sárral kevert aszott hóval mételyezett éjszakán, e toprongyos, mocskos február végi éjjen emlékezetem bekopogtat a Bercsényi utca egyik vert falú házacskájába. Régen halott nagyanyám, nagyapám beereszt, s már teszik is be az ajtót, kiutasítják a berontani készülő szelet, havat. A szél a kürtőbe költözik, ott nyüszít, felhergeli a kemencében lobogó szárízíket, kukoricacsutkát.

Ezt holnap meg kellene írnom, ötlik fel bennem, de holnap nem írom meg sem a beszélgetést az öregekkel, sem a paradicsomlével dúsított lebbencslevest, a sparhelt platniján sütött laskát, a sűrű hópelyhek szűzi tisztaságát, sem a petróleumlámpa imbolygó lángját és az árnyékok kísértettáncát a mennyezeten, a falon, az ablaküveget csipkéző jégvirágokat, a nádtetőről csüngő hatalmas jégcsapokat, mert tegnapelőtt így szólt barátom, Tamás:

 Jót tettél velem a vizeiddel! Tegnap rólunk álmodtam. Egy rozoga, roskatag hídon álltunk, egy fahídon. A víz valóban incselkedett a talpammal (úgy, ahogy írtad), biztosan a tiéddel is, nem érezted? A híd inogott, mintha le akarna szakadni. A víz lassan emelkedett, de mi nyugodtak voltunk, szinte átszellemültek. Volt velünk egy harmadik is...

 Legalább nő? – kajánkodtam.

 Nem, nem hiszem. – Aztán hozzátette:

 Sajnos!

     Izzad az ing a hátamon. Nem a nő hiánya miatt, hanem hogy mennyi misztikusnak tűnő ballaszt akaszkodik a Vizeimre és azok megszületésére! Február 14-én írtam Kolosról, a muflonról és – látom az újságban – február 15. a Kolosok névnapja! A harmadik részhez kerestem a mort főnév nemét, hogy megtudjam a névelőt. Az n rövidítést természetesen neutrumnak véltem – szégyellem, hogy elfeledém: a franciában nincs semlegesnem –, megkértem egy tanítványt, menjen le és hozza fel a könyvtárból a Háború és békét, mert emlékeztem, hogy abban sok a francia szövegrész. A fiú hozta a könyvet, megleltem a megoldást. Másnap tudtam meg, hogy a tanítványom franciául tanul! Miért Kolos? Miért éppen ezt a fiút kértem meg? Miért Tamás álma? Van-e válasz, vagy csak kérdés van?

    A felhő közül kibukó, megszámlálható napsugarakkal ábrázolták a középkori rézkarcokon istent. „Ott lakik Szűz Mária", mondogatta nagyanyám s a kerek holdra mutatott, ami engem inkább emlékezetett az ő fehér haj övezte pirosas arcára. (Csodálkoztam is – noha a szűz szó jelentését nem értettem tisztán –, hogy őt Ilonának hívják.) „Ott van – mutogatta Karcsi –  az Anya a gyerekkel."

    Eh, minő választ adhatnak ők? Csupa-csupa kérdés a világunk, az ázott fák dimenziói, a vizek melankólikus, csupán az önmaguk és az ember zavarta csöndje, a felhők szakadatlan vonulása, és maga az ember, a kérdések feltevője. Honnan, kitől, mitől vár feleletet akár a legfényesebb elme, a legfürkészebb tekintet, amelyik végigpásztáz itt, a kristálytiszta tavasz végi, víz borította aljban? Mit lát a kutató tekintet? Képzeljék el! Ha nem megy valami okból, nyissák ki szemüket és Jókai Mór Az új földesúr című regényét (Szépirodalmi Kiadó, Budapest 1970) a 268-71. oldalon, és olvassák! (Mivel a könyvnek számos kiadása jelent meg, közlöm, hogy a szerző A közös baj című fejezetben írta le a pusztító tiszai árvizet, illetve az ajánlott oldalakon annak előjátékát.) Megvan? Elolvasták? Mit tehetnék én e költői sorokhoz? Most, hogy meglódult a fantáziájuk, képzeljenek e tájba a falumban is honos növényeket (javaslom a gólyahírt), állatokat, embereket, különösen gyerekeket! Minket.

    Garamvölgyi Aladár egy lélekvesztőn mentette, ami menthető volt, mi kajakozunk. A szászberki vasúti hídnál én ülök be. Karcsi beugrik a vízbe, lábával tempóz, aztán leteszi talpát a meder fenekére, fejét is állig bedugja, s visszatartja a kajakot. Hiába küszködök, hadonászok az evezővel, az istennek se indul. Hátranézek, de nem veszem észre őt. Elenged. A kajak alá bukik s méterekkel előttem tűnik fel újra. Nevet. Játszik velem. Szórakozik rajtam. Fürgén a partra ugrik. A füvön cigánykereket hány, fekvőtámaszokat csinál, hanyatt veti magát. Felpattan, felém néz, integet, gyorsabb iramra ösztökél és mutatja, hol találkozunk. Sebesen futni kezd a gáton, onnan lebukfencezik, aztán újra fel, le. Hempereg. Játszik. Fitogtatja erejét, ügyességét. Van mire büszkének lennie! Nagyon erős. Megszállottja a természetnek, és öntörvényű és makacs.

    Ha nem mentem, nem rimánkodott, ment egyedül. Szélben, fagyban, esőben, hóban. Sose ismerte el, ha tévedett. Ha az erdőben reményvesztetten csörtettem mögötte, lemondva arról, hogy valaha is kikeveredünk, ráadásul a sűrűben az ágak az arcomhoz, oldalamhoz csapódtak, a bokrok, a csalánok összecsikargatták, felhólyagozták meztelen lábszáramat, szóval, amikor eltévedtünk – és ezt ő is tudta –, csak ment rendületlenül, nem törődve az őt sem kímélő tüskékkel, vesszőkkel, ment és engem is bíztatott. Amikor már én is megláttam az erdő szélét, megállt egy fa tövében. „No, megjöttünk! Ezt a fát akartam neked megmutatni." Alaposan megnéztem a fát. Olyan volt, mint a többi! Meg akarom kérdezni, mi különlegeset látott rajta, de ő már a Holt-Zagyvában úszkál.

    A halál sem biztosabb a mi csatangolásainknál. Megyünk. Télben, nyárban. Ősszel megcsodáljuk a fák vörös, feketébe hajló, sárga, rozsdabarna gyérülő lombozatát, érezzük s halljuk a szélfésű süvöltését, látjuk, ahogy félúton fa s föld között megáll egy levél, visszanéz, lehull. Avar születik. Abban tapodunk a Zagyva partján, kóstolgatjuk a fagycsípte, dérfátyolozta kökény nyelvünket fanyarító gömbjeit. Karcsi lenyes egy ágat. Járunk tavaszokon, kitapintjuk a rügyek méhében érlelődő levelek dobbanásait, a nyarakon nézzük a megnyílt virágok méhért, darázsért epedő pillantásait, beleborzongunk a tavasz megtermékenyített, a nyár dúsan termő vadvirágözönébe, belélegezzük szédítő illatukat. Beszívnánk az ősz ázott, áporodott, a tél kémények lenyomott füstjéből táplálkozó szagát is, de nyár van! Nyár! És mi...

    ...kék, vagy fekete glottgatyánkban, oldalt kötős, egyetlen függőleges csíkkal díszített fecskénkben, talán csak alsónadrágunkban fürdünk a nagy- és kisfürdőnél, a dróthídnál, a torkolatnál, a „fehér hídnál". A gát aljától nekifutunk, úgy ugorjuk meg, a hídról, a „tuskóról" indítunk, úgy ugorjuk meg, ami sikerül, a gát túloldalán, a füzes rejtekében csavarjuk ki vizes gatyáinkat és hiába fordítunk hátat, hiába takarjuk el kezünkkel szemérmünket, a fejésből visszatérő, gáton bicikliző asszonyok integetve nevetik ki pőreségünket, az idevetődő lányok mosolyogva pironkodnak, vagy elfordítják a fejüket, és mi szégyenkezünk, de a lelkünk mélyén izgatottak és büszkék vagyunk, mint akkor, amikor meglestük a jaszi hídja alatt csókolózó párt s szégyen, nem szégyen, lepisiltük őket. Szerencsénkre a szél cseppekké oszlatta a folyadékot, a fiú megállapította, hogy esik az eső és odébb vonta a lányt a betonhíd alatti csalitosba.

    Fürödtünk persze meztelenül is, és nemcsak kisgyermekkorban. Nyári délelőttön a Holt-Zagyva hűvös vizébe ereszkedtünk. Csillagos nyári éjszakákon a torkolat langyos vizében méregettük egymás pelyhedző meztelenségét, a lányok gömbölyödő idomait. Tiszták, ártatlanok voltunk, falusi félkamaszok, akik naiv csodálkozással kezdtünk megbizonyosodni arról, amiről apáink s főleg anyáink oly tartózkodással beszéltek. Nem volt titkunk egymás előtt. Meztelen lányok, meztelen fiúk, még a nagy titkok előtt álltunk.

    Szennyes köd nehezedik a tájra, mégis, ahogy járok a hó- és jégcafatos utcákon, az emlékek élesebben látszanak. A halott vidék rám akarja kényszeríteni hangulatát, de nem hagyom.

Ma húzóhálóval megyünk – mondja reggel Karcsi és a nap – észrevenni sincs időnk – nevető, vörös arccal lebucskázik a nyugati látóhatárról. Derékig, mellig lépkedünk óvatosan a két part közelében alacsonyabb vízben. Nem beszélünk, a gyanús neszekre nyakig merülünk a vízbe a fűzfák, bokrok oltalmában, hogy valaki meg ne lephessen mesterkedésünk közben. Akár láthatná is az eredményt. Nem végzünk mestermunkát: egy-két tájékozatlan aprócska példány, menekülni lusta rák kivételével senki nem vett észre, csak a halak! Kényszeredett mosollyal szabadítjuk ki a háló szemeiből s dobjuk vissza a „zsákmányt". Összetekerjük a hálót és hazakullogunk. Szüleink kérdésére csak legyintünk. „Ennél még kézzel is többet fogtunk volna" – szól másnap Karcsi a padláson, ahol kifeszítettük száradni a hálót. És már látom őt a Holt-Zagyvában. Egy meder fölé nőtt fáról ereszkedik a vízbe, fölé hajol, mintegy szuggerálja a halat, két kezét lassú mozdulattal bedugja, markait kissé begörbíti s lecsap a fekete hátú, hosszú, meredt csukára. Az – persze már az érintés előtt – elsuhan. „Pedig már a kezemben volt!" Öklével dühösen csap a vízbe. És már látom a tavaszi áradás levonulása után a Zagyva itt hagyta vizet, halakat a kubikos gödrökben, s mi – rengeteg gatyás gyerek – az iszapból, a nád közül dobáljuk ki a partra a bennrekedt, menekülni képtelen pontyokat, domolykókat, balinokat, csukákat...  Ha jól emlékszem, Tamás Endréé és Farkas Gézáé lett a „halásztrófea”.

Vizek. Vizeim!

„Jó volt?" – kérdezi a Holt(ában is élő)-Zagyva partján a mezítelen leány. „Igen." „Nagyon?" „Nagyon." „Nagyon-nagyon?" „Nagyon-nagyon-nagyon." „Nekem is." Figyeli a hasamon csillogó cseppek szinte észrevehetetlen mozgását. Orrcimpái kitágulnak. Bemártja mutatóujját, stilizált szívet rajzol az ágyékomra. „A szerelem s az élet vize" – suttogja. „És a halálé." Először éreztem a férfi „szerelem" utáni ernyedt, üres lehangoltságát. (Nézem a fölöttünk magasodó virágzó fákat, a ránk boruló ég sokféle kékjét, a lány melleinek gótikus szépségét, hallgatom a madarak énekét, beszívom a tisztáson virító fehér, piros, lila vadvirágok bódító illatát, belélegzem az eszmélésemtől eltelt harminchét évnyi múltamat.) Rám néz. Szemeiből könnyek buggyannak ki. Tudom, nincs segítség, de ösztönösen átölelem karcsú testét. „Csak nem akarsz magadhoz ragasztani?" Fölibém hengeredik, hasát játékosan a hasamhoz dörzsöli. Sír és nevet egyszerre. „Remélem, ettől nem termékenyülök meg!" (Nem. Hosszú évek múlva szül két fiút messze idegenben, ahová a férje vitte el.) „Szóval, ez a halál vize is?! Gyerünk, fürödjünk meg! Győzzük le a halált!” (Ez neki sem sikerül, harmincnyolc éves korában majd méhrák viszi el, kiűzve őt ifjúságom immár csak félig ártatlan Paradicsomából.) És látom zavarosan, ahogy a langyuló vízben fürösztjük egymást, lemossuk testünkről, testünkből az árulkodó nyomokat. Zavarosan, mert emlékezetemet könnyek homályosítják. Félre fordítom, ide, a bal alsó sarokba: anyámék a nyikorgó taligán már viszik haza a kimosott szőnyegeket, pokrócokat.