Autós emberek egyszer a faluba hazavittek, nyár volt, a keskeny utakon rikoltva rebbentek szét a ludak, embert nem láttunk, csak aboltost, az is köpött utánunk a fölkavart por miatt, mond­tam, menjünk előbb a gazdaságba, ott van apám, vigyük haza, luxuson úgysem ült még, be lehet hajtani az udvarba egyenest, az asztalosműhely előtt megfordulhatunk, de ott egy kicsit ki kellene szállni, apám úgy szereti, ha megkérdik, mit csinál, hogy megy a munka, mi a helyzet, a hirtelen elfutó emberek elszomorítják.

Fék.

Láttam, amint apám a plajbászt felteszi a füle mögé, örökké így volt, még kaszálás közben is ott ült a plajbász a füle mögött, én azt hiszem, valahogy biztosabban érezte magát, ha a ceruza ott volt, úgy viselte, mint némely ember a jelvényt, mely arra hivatott, hogy hovatartozását bizonyítsa, mondom, ez volt az első mozdulata, azután mindenkivel sorra kezet fogott, a nevét csöndesen, de egészen mondta, engem is így tanított annak idején, mondjam csak ki a neve­met teljesen, ne harapjam el a végét, tisztán emlékszem most is arra a vasárnap délutánra, de ezen nem rágódhattam tovább, az autós emberek kérdezni kezdték apámtól, mit csinál, Ferenc bácsi, hogy megy a munka, mi a helyzet, pont úgy, ahogy az úton mondtam, s ez nekem erősen fájt, mert láttam, nem nagyon érdekli őket az egész, csak az, hogy menjünk már tovább, az idő pénz, és kár a benzinért.

- Koporsót csinálunk - mondta apám, s porolni kezdte a nadrágját, hullott róla a gyaluforgács, de nekem úgy tűnt, csak az idegen csengésű szavakat veri le magáról.