| Besztiárium (4) |
| 2011. szeptember 05. hétfő, 14:57 |
|
A hollófiók
(Pullulus corvinus)
Régesrég kaptam Jánostól
egy szép hollófiat.
Bezártam. Elbúsult szegény
a rabsága miatt.
Aztán dobáltam felfelé
hogy szállni gyenge lett.
De mint a feldobott kabát
lankadtan leesett.
(Fotó: Macalik Ernő)
Holtági halak
Napos egekbe tört
a friss hajnali pára,
s levonzza most a föld
álmatlan szomjúsága.
A domb mögé lapul
a szél, az erdők lelke,
és mozdulatlanul
ráül a levelekre.
A lomb közt áttekint
a csillagok bozótja.
Nagy békességet int,
s az álmokat feloldja.
A nyárfa még remeg,
ha levelére fény hull.
Majd könnyen szendereg,
és mély álomba némul.
Holt állatként pihen
a fás part omladéka.
A szomorú vizen,
mint hamvadó rakéta,
átszáll egy nagy bogár,
mely épp aludni készül,
s a lombos, langy homályt
választja menedékül.
Még nem voltak a fák,
amikor erre tévedt
szabad tereken át
a víz s a szűzi élet.
Csupán a telihold
ragyogta be a földet,
s az ezüstös folyók
egy tengerbe ömöltek.
A tiszta víz helyén,
mely egyszer itt is áradt,
a meder közepén
miazmás gödrök állnak.
Itt nem nőnek füvek,
és kék csombor se nyílik;
s a torz kétéltűek
lassan benépesítik.
Dús békanyál felett
tespednek éjjel-nappal,
még halak küzdenek
a lenti bús salakkal.
S a holt vizek alatt,
mint percnyi lidércfények,
meg-megcsillámlanak
bús lakói a mélynek.
A parti bokrokat
elnyomta rég az álom.
Egy fényes gondolat
virraszt a lomha tájon.
A fák nem sejthetik,
bár ők az égig érnek,
csupán kik holtukig
bús lakói a mélynek.
Őbennük tündököl
a fuldokló halakban,
végtelen víztükör
cseppfolyós fényalakban,
mely szeplőtlen eget
és örökös nyarat hoz;
tág tengerbe vezet
az összes bölcs halakhoz,
hol nem él senki más,
csak eszes vízi lények,
és minden mozdulás
gyémántos csenddé érhet.
Így ült a gondolat
agyukon, mint az égbolt.
Lángolt a messzi hab,
s dühösen buborékolt.
De egyszer odafent
a békák felbrekegtek,
darabra tört a csend,
s a fűzfák megremegtek.
Válaszként pocsolyás
szag száll a bús szelekben,
s megáll a fény-folyás
vak tócsákká meredten.
Széthullt a kék elem...
Haldoklanak a részek.
— Az élet végtelen,
s akarja az egészet.
|
