Karcsi kérdez, miközben a könyvet a napra teszi. „Jó vastag, miről szól?” Akkor még nem tudom igazán, ezért a sértődöttek (mert sarokba szorítottak, mert menekülni akarók) nagyképűségével mondom: „Ott van a címe, olvasd el!” Sajátos, rövid nevetésével válaszol, ami megriaszt. Érzem, hogy kiismert. Volt ideje rá, hiszen gyermekéveinket, serdülőkorunkat együtt töltöttük: magas nyárfákat másztunk meg, a júniusok elején felköltöztünk cseresznyefájukra, rengeteget csatangoltunk erdőkben. Sokszor cél nélkül kóboroltunk, a legtöbbször azonban határozott szándék vitt minket az erdőbe és a vizekre.

öméntelen emlék rohan rám s mind egyszerre. Hagynom kell, hogy leülepedjenek. Várok hátravetett fejjel, nyitott szemmel. A lámpa megvilágította mennyezetet nézem. Kint téli éj van. Milyen lehet most Újszász? Csöndes. Sötét, csupán a foghíjas lámpasorok szórnak szét némi fényt. Anyám alszik-e már, s ha nem, mire gondol? Egy motorvonat kürtölése, a kerekek zaja küldi magát fülembe. A zakatolás ritmusa zivatarokat idéz fel. Elküldöm a vonatot kürtjével együtt, a kattogást átplántálom emlékeimbe, ahol nyár van...

Terhes felhők feketülnek az égen. Az eső megered, harapós cseppekkel veri testünk a botor zivatar, csapkod, elalél, majd csillan a villám, kezdődik az új zenebona, tánc, tánca a zengő zivatarnak, telnek az árkok, a gödrök, szaporodnak a tócsák. Én tudom apámat, ezért nem félek anyámmal, aki mindig a fény felé néz, örül annak, de fél, fél attól, ha hamisan cikkan. Az ég – mint mindig – kiderül, Már kint is vagyunk és lapáttal, ásóval, kiskapával mélyítjük a sáros földet, kis medreket ásunk, az út menti árkokba kényszerítjük, csalogatjuk a vizeket. Bokáig, lábszárig meztélábaskodunk bennük s a szikkadás után sárpampuskákat csinálunk, beleköpünk a közepükbe s a járdára csapjuk őket, hogy durranjanak. Apám tátog – mint később, a gégeműtét után –, nem hallom, mit mond, szavait elnyomja az újabb égzengés, itt, a Tápió parton, ahol horgászunk és felnézünk a búbánatosan sötétkéklő égre. Szászberek felől közeledett felénk a borulás. A fehér fény kiélezi a fákat, a tárgyakat, határozott kontúrossá teszi őket. A hirtelen támadó szélben meghajolnak a nyárfák, összekuszálódnak a fűzfák víz fölé boruló ágai, hajlong s zizeg a nád, a sás, a barna buzogányú gyékény, a gáton túl sárgán hullámzik a búzatábla, pipacsszirmok, apró rovarok röpülnek arcunkba. Hajlonganak a botok, összetekeredik és a „tuplit” lehúzza a damil. Káromkodó szánkat betömi a kíméletlen fergeteg. Sűrűn zokog az eső (nem minket sirat!), bebújunk előle a gáton átívelő – nem tudtam, mi célt szolgáló – nagy vascsőbe. Én mászok följebb a rozsdás lyukban. Sötét van. Ügy érzem magam, ahogy nagybátyám érezhette magát, amikor a derekára hurkolt kötéllel lemászott a kútba a leszakadt vödörért. Sötét van, félek, kiáltozok. Társam is fél. Kiáltásainkra tompa visszhang felel.

Akkor is kiáltoztam, amikor a Káposzta-ér roskadó jegén virtuskodtunk. „Valódi magyar jégrecsegés!” - rikoltottam minden nacionalizmus nélkül és a következő pillanatban összecsapott fölöttem a hideg víz. A felszínen rémülten kiabáltam segítségért, de csak Pikk, társunk apjának vadászkutyája ugrott utánam. Kivergődtem a partra. Olyan lehettem, mint Csutak a zagyvázás után. Milyen törékeny is az emberi élet! Belefulladhattam volna a vízbe, görcsbe rándulhatott volna a testem, tüdőgyulladás emészthetett volna el. Megúsztam néhány kutyacsikarással. Akkor még az életösztön munkált bennem. Kikapálózok emlékeimből. Gondolkozva nézem a még szót. Miért e még? Miért a vég? Miért az ég? Miért a rég?

Egy régebbi álmomban a tükörsima rónán állunk – az ébredés után sem tudtam azonosítani, hogy kik – a kisebbik folyóm partján. A víz hangtalanul, ezüstösen, egyenletes tempóban folydogált, ezüstje alulról világított meg minket, akik felnéztünk a koromfekete égre, ahonnan hatalmas térbeli alakzatokban acélkék, szikrázó szürke és fehér jégtömbök, kockák, téglatestek, soklapú hasábok kezdenek hullani hangtalanul. Lassan forognak s bár közelednek, térfogatuk nem nő. Felemeljük karunkat. Kezünk érintésére darabokra esnek, a földön fröccsenve szétporladnak. Az eddig fekete ég most üszkösödni kezd. Fölébredek. Künn pirkad. Sietnem kell, Karcsi vár.

Nyáron hajnalonként indultunk útnak, csak néhány, a korai vonathoz siető felnőttnek kellett köszönnünk. A Nap épphogy kikerekítette a dörzsöléstől piros szemét, a levegő még hűvös, a meleg ágy után libabőrzött a testünk, a fűszálakon gyémántos harmatcseppek villództak, folyóink fölött fehér pára lebegett. Hajnalban indultunk, akár eső, akár szél próbált visszarettenteni. „Mindent ki kell bírni!” - mondta és megragadta a házilag készített könnyű kajak egyik végét, én a másikat s vállunkra emeltük. Másik kezében az evezőt vitte, én egy zacskót pár szelet kenyérrel. „A hozzávalót megszerezzük magunk.” Gyufát, tőrt, kisbaltát mindig tárolt a kajak világoskékre festett vászna alá rejtve. Elindultunk. A fákról füttyentett, csirregett nekünk egy-két madár, kutyák üdvözöltek hangosan, ugatásukban acsarkodó szabadságvágy, reménytelen epekedés és tisztelet elegyedett, az utcán kóborlók mellénk szegődtek egy-egy darabon, a gát tövében elbődültek a kipányvázott tehenek, távolról vonat fütyült. „No, megérkeztünk – mondja Karcsi –, most pedig először fürdés!” Lögyböli széles, izmos mellkasát, megmártózik a Zagyvában, tesz néhány karcsapást a didergető vízben. Követem. Közös gyermekkorunkban majd’ mindig követtem. Volt benne valami nem vad, de félelmes, delejes erő, amit ősei hagytak rá örökül. Édesapja volt ilyen erős, aki „két mázsát is fel tudott emelni, és ha akarta volna, mindenkit megvert volna!” – mondja evezés közben, aztán elhallgat. „Ügyelni kell a helyes légzésre.” Halkan, helyesen fújtat. Én a parton futólépésben is alig tudom követni, pedig árral szemben evez. Élt-halt a vízért. Felcseperedve nézegettük a Robinson Crusoe leporello kiadását. „Mindent ki kell bírni!” rántotta ki a papírpapagáj színes farkát. Elhallgatott. Kis idő múlva sóváran „De jó lenne a tengeren lenni!” Ezt hallom tőle, amikor titokban szívjuk a pipát a padláson. Pipázunk, mint a tengerészek. Neki eddig nem adatott meg, hogy tengert lásson, érezzen, nekem igen. A végetlen sós vízben ő is eszembe jut, ám ez, tudom, nem enyhít vágyain. A Balatont kipróbálta, a tenger álom maradt. Benn, az álomban nem csalódik az ember, csak ébredés után néz maga elé lekonyult mosollyal. Idővel a mosoly állandósulhat. Belsővé válik, eltávolít ifjúságunk álmaitól. Ezt már az ész íratja velem, gyerünk, gyerünk vissza a folyókba! Ugorjunk fejest a múltba, nem számít, ha nem pirosodik ki hasunk, mellkasunk!

A víz alatt, mivel szemüveg nélkül nézem, homályosnak tűnik minden. Megvárom, amíg a lábam fölkavarta zavaros iszap eltűnik, és arcomat belehajtom a vízbe. Amikor a fülem is a víz alá kerül, néma lesz a világ. Ez szórakoztat, játszom: kijjebb húzom – bedugom a fejem, s hallom a kombájnok, vontatók ismétlődő éles, majd elhaló zúgását, a darazsak basszus, a legyek szoprán melódiáját, a tücskök ciripelését, az emberi hangokat, kiáltozásokat, az ideszüremlő harangszót, a lónyerítést, tehénbőgést, a patak híd alatti csobogását, s látom a csendet, a mederfenék sárgás, barnás rögeit, az agyagba süppedt talpnyomokat, a bezárult kagylókat, vízi csigákat, a sások, nádak bujkáló tövét, az ezüst pikkelyű halivadékok rajának gyors, komikus mozgását, a nagyobbacska piros szárnyú keszegek farkúszóinak finom rezdüléseit, a lomhán haladó rákot, az iszapba befúródó kecskebéka mesteri mellúszását.

Nem látom, nem is hallom, de egész testemmel érzékelem, hogy egy ismeretlen erő hullámoztatni kezdi nyugodt vizemet. Kihúzom a fejem. Csepp-szilánkok esnek arcomra. Megdörzsölöm a szememet. Mellettem kibukik a vízből egy csöpögő arc, egy pislogó barna szempár. Emlékeim összekuszálódnak.

Te vagy? - kérdezem.

Nem, nem én vagyok.

Jobban megnézem. Tényleg nem az, akire várok, nem a kedves, törékeny cigány-lány.

Szerencséd volt – mondja nevetve a fiú –, ha nem lettél volna lehajolva, akkor a nyakadba ugrok.

Szerencse? Én végzetszerűségnek érzem. Ez már a második eset a jóval később történt virtuskodással együtt, amit megúszok. Jaj, mennyi lesz még az életemben! Talán a halhatatlanság a végzetem? Gyermekfejjel ekképp tépelődök a parton. Nézem a felhőket, látom, hogy egyik se él percekig sem, nemhogy örökké!