A barátom. Talán szerénytelenül hangzik, de tényleg ő az én legigazibb barátom, aki tényleg ismer engem. De még milyen-hogyan! Vele nem kell zavarba jönni, félni attól, hogy a hallgatásommal megbánthatom. Előtte durcoghatok kedvemre. De rivaloghatok indokolatlan jókedvemben is, ha úgy hozza a sorsom. Egyszóval, ő a barátom.

Milyen jó kimondani a barátom nevét: Világtengerek Kapitánya! Van egy kapitány, aki leginkább olyan, mint amilyen álmaimban én lennék. Szeli a nagy vizet, és csak néz előre értőn, okosan, úgy, ahogyan én sose fogok, de szerencsére összebarátkoztunk, így sokat bámulhatom a nyugalmát és bölcsességét. Hogy szeret-e engem? Biztosan. Talán. Önző vagyok. Csak arra figyelek, hogy ő mit ad nekem. Nyugalmat, bölcsességet, higgadt, fürkészését az óceánnak. Persze mindezt nagylelkűen odaadná, ha Rajta múlna, de én nem élek ám velük! Á! Nem!

I.Fejezet, ahol a Világtengerek Kapitánya és én eltervezzük, hogy utazunk.
Sajnos nem emlékszem pontosan, hogy hogy is kezdődött kettőnk között ez az ismeretség. Azt hiszem a halpiacon történt. Válogattam a tengeri micsodák között - néha tán undorodtam is egyik másikától, amikor…..egy bársonyos hang búgott föl nem messze tőlem… Úgy döntöttem, hogy aznap zöldségeket fogok enni. Azóta sem hallottam ezt a bársonyos hangot.

Folyt. köv.