Ülünk egy rozzant fapadon, tétován rezgő lombok alatt. Közel a bejárati sorompóhoz. Időn­ként süvítve jön egy mentő. Ugrik a kapus, szalutál a sofőrnek, s amint begördül a mentőautó, le is engedi nyomban a sorompót, nehogy valami huzat besurranjon a tétován rezgő lombok alá. Oda, ahol éppen ülünk egy rozzant fapadon.

Jó kapus. Van néki ceruzája is. Azzal pedig fölírja egy füzetbe a mentő számát, a pontos időt, a pontos dátumot.

Azt mondja a padszomszédom, az ártatlan nézésű, lábadozó ember, na, látja, ez egy igazi kapus. Kiköpött kapus. Egyszer láttam őt parolázni is az igazgatóval. Valami affélét mondott neki az igazgató, föl ne emelje senkinek a sorompót, csak abban az esetben, ha az ő rokonai, vagy barátai jönnek.

– Ugye, maga ismeri már az én embereimet, kérdezte elmenőben az igazgató a kiköpött kapus­tól.

– Már hogyne ismerném, igazgató úr, én mindenkit pontosan ismerek. Azért vagyok kapus. És azért van ez az elmés szerkezet, a sorompó, hogy akkor emeljük föl és akkor engedjük le, amikor szükséges.

– Persze, persze, nem kell mindent részletezni, mondta halkabban, ugyancsak elmenőben a kiköpött kapusnak az igazgató.

– Magának vannak barátai? – kérdezi tőlem az ártatlan nézésű, lábadozó ember. Mondom, énnekem tudtommal nincsenek barátaim. Kár. Nagy kár, mondja a lábadozó ember. Mert ha magának lennének barátai és én itt kapus volnék, mind beengedném őket. Fölemelném ezt az elmés szerkezetet, hadd jöjjenek be és menjen, ki amerre akar. Még a barátainak a barátait is mind beengedném. Tudja meg. Én be!

Kérdem a lábadozó embertől, mivel érdemeltem ki a rokonszenvét, hiszen nem is ismerjük egymást, csupán a betegségeinkről beszélgettünk. Azt mondja, az irántam érzett rokonszen­vének egy kis története van. Fentről, az emeleti ablakból megfigyelte, gyakran időzöm a kórház hátsó udvarában. Ott, ahol nincs kapus. Ahol másféle a járás, a hangulat. Ahová minden körülményeskedést mellőzve, befordul a fekete autó és végső útjára viszi azt, akinek már befellegzett. Maga ott szokott időzni, nézelődni. A hátsó udvarban. Magának a végleges elmenésre vonatkozólag bizonyosan tervei vannak. Sokszor találgattam, vajon miféle tervei lehetnek magának ott, abban a hátsó udvarban?

Mondom az ártatlan nézésű, lábadozó embernek, csakugyan vannak bizonyos terveim a végle­ges elmenésre vonatkozólag. Valami olyan elmés szerkezeten töröm a fejem, mely kimutatná már ott, a hátsó udvarban, mit ér az az ember, akit éppen föltesznek a fekete autóba. Erre az elmés szerkezetre azért lenne szükség, mert az apróhirdetésekben kizárólag azt lehet olvasni, hogy mély fájdalommal tudatjuk, szeretett szülő, apa, nagyapa, rokon, szomszéd, satöbbi. Aztán később, a temetés után derül csak ki, ha egyáltalán kiderül, hogy nem is volt annyira szeretett az a szülő, apa, nagyapa, rokon, szomszéd. Hogy nehéz napjaiban ebben a kórházban meg sem látogatta senki. Nem lehet megbízni a hirdetésekben. Ezért kellene egy elmés szer­kezet. És különben sem igazságos dolog, hogy amikor ide behoznak egy beteget, fölírják a mentő számát, a pontos időt, a pontos dátumot. A hátsó udvarban pedig jöhet és mehet a feke­te autó, se kapus, se sorompó. Semmi elmés szerkezet. Ezen töröm a fejem a hátsó udvarban.

– Na, jól sejtettem én, hogy magának tervei vannak a végleges elmenésre vonatkozóan! És mit talált ki ezidáig? Mert számításba kell venni a sírásók őszinteségét, a véglegesen elmenő ember összes cselekedetét, a jókat, s a rosszakat, az erényeket és bűnöket, mindent. Hol az az elmés szerkezet, mely számbavehetne mindent egy ember egész életéről? Visszamenőleg! És be kell kalkulálni az elfogultság szerepét is. Ami jó valakinek, az lehet rossz mások szemé­ben, nem gondolja? Ha maga efféle dolgokon töri a fejét, akkor magával baj van. Nagy baj! Elmés szerkezet csak itt lehet, a bejáratnál. Ahol a sorompó van. Ahol a kiköpött kapus figyeli a mozgást. Tudja mit? Legyen magának elég elmés szerkezetből, amennyit lát ebben az életben. És ne őgyelegjen többé a hátsó udvarban!

Fölállt a rozzant fapadról az ártatlan nézésű, lábadozó ember, övét bogra kötötte, s épp indulni akart valamerre, hogy szabaduljon tőlem. Ekkor szóltam, lenne még nekem valami fontos mondanivalóm. Egy enyhítő körülmény. Tulajdonképpen kizárólag cigarettázni járok a hátsó udvarba. Hogy ne lássák. Az elmés szerkezetet most találtam ki. Miután bevallotta, figyelt engem fentről, az emeleti ablakból.