Fejezet, melyben Kosztolányi Dezső átlépi az alvilág küszöbét,
s közben majdnem sor kerül a pecsétek feltörésére is

Békája már volt a Csapatnak, költője még nem.
Kosztolányi már volt sok minden, bandita még nem.
Konklúzió: Elérkezett a pillanat, amikor Kosztolányi ott állt a szobában, az asztal innenső oldalán. Odaát, az asztalon túl, ott a bírák vannak, akik által megmérettetik, akik döntenek sorsáról. Ünnepélyes volt a hangulat. A béka bordó nyakkendőjétől Gizike rózsafüzéréig – egy papnövendékből lett selyemfiútól kapta a beavatás emlékére – minden nagyszerűséget árasztott. Fennkölt, patetikus és titokzatos volt a szoba. Talán még Béla édesanyjának szelleme is ott pityergett meghatottan közöttük.
- Van Önben kellő bátorság ahhoz, hogy velünk dolgozzék? – teszi fel az első kérdést a Főnök.
           Kosztolányi előtt képek jelennek meg: „Lobogó haja lengett. Arca sugárzott még, a szakálla, szemöldje ezüstlött… Mély sebbel öreg koponyáján, régi vörössipkás, a regényes idők daliája…” Elérzékenyült büszkeséggel felel.
- Nagyapám százados volt Bem seregében!
         A „vizsgabizottság” tagjai bólogatnak egy sort. Aztán még egyet. A Főnök zavartan pislog. Sanyiban felrémlik az a hajnali beszélgetés, büszkén magyaráz.
- Arról a buliról beszél, amelyikben Rózsa Sándor is ott volt!
         Így más! Egészen más! Megenyhülnek a szigorú tekintetek. A Főnök sem tudja elnyomni hangjából a tiszteletet. De hát nem a nagyapákról, hanem az unokákról van szó! A jövőről!
- Jó ajánlólevél, már-már priusz! Ön azonban nem látszik még közlegénynek sem! Lássuk, valóban közibünk való-e! Tud Ön lopni?
- Tudok.
- Bizonyítékot!
- „Mikor az este hirtelen leszáll,
    olyan a kertünk, mint a temető.
    Szomorkodik a vén jegenye-szál,
    s a hold ezüst lepelben leng elő.”
- ???
- Ideloptam Szabadkát, a gyerekkort!
- Csalni tud-e?
- Miért sírsz olyan nagyon halkan fiam?
             Jobb lenne nékem, bár kiáltanál,
             de oly szelíden pillantasz reám,
             mintegy kérdezve: ezt adod nekem?
             Ezt a nyilallást, ezt a balog rebengést
             a láz piros párnáin, én szülőm,
             ezt a fanyar és fekete gyümölcsöt
             melyet a többiek úgy hívnak, élet?
- Hol itt a csalás?
- Könnyet csaltam a szemükbe, nézzen rájuk!
Valóban. Béla és Gebe egymás vállára borulva zokogtak, Gizike a kendője csücskével törölgette szemét. Hetedik elfordult, Sanyi poharában sós fröccsé hígult a bor.
- Jól van, jól van – szipogta a Főnök. – Nagy kópé maga! Mit mondott, hogy hívják?
- Kosztolányi Dezső.
- Ismert ember Ön? Én körözéseken, vádiratokon, cellafalra írt versikéken kívül mást nemigen
olvasok. (Most a Főnök hallgatott el valamit. Alig titkolt példaképéről, Al Caponeról rendszeresen   kapta az újságkivágásokat amerikai nagybátyjától. Szinte minden ráérő idejében ezeket olvassa.
- „Énekes ifjú fiának vall engem a vén Magyarország.”
- Baj. Nagy baj! Valami művésznév kell, ha köztünk akar maradni!
          Hetedik Gizike felé fordulva mormolja: „Dezső, Desiree…”, aztán dúdol:
- „Félek a naptól, mely vizsgálni fog, dúlni…”
          A Főnök idegesen kapja fel a fejét.
- Milyen vizsgálatról beszélsz? Milyen dúlásról? Csak nem házkutatás?
- Asszociáltam.
- Ezt ismerem! – dicsekszik Sanyi. – Az ügyész azt mondta, hogy aszociális egyén vagyok.
     Pedig én nem is dúdoltam!
     Kosztolányi elbűvölten figyeli a beszélgetést.
- Dezső, Desiderius. A női alakja Desiré. Innen csak egy lépés a Dies irae. „Haragnak napja az, ínség s veszély napja…”
- És mi van akkor?
- Nem akárki haragszik ám meg, hanem maga az Isten!
- Csak nem? – Gizike kikerekedett szemekkel néz Hetedikre. – Olyat is tud? És mit tesz?
- A világot hamuvá teszi, a bűnösöket átadja a gyötrelemnek. Az lesz az Utolsó Ítélet!
A Főnök pragmatista.
- Szerezni kell egy jó ügyvédet!
Gebe optimista.
- Akár életfogytiglant is kaphatok, nem kell sokáig ülni!
Béla pesszimista.
- Megint elszakítanak édes jó anyámtól!
Sanyi realista.
- Legalább nem lesz több előzetes, meg pofon!
Gizike humanista.
- Szegény bűnösök! Hogy sajnálom őket!
Hetedik próbál enyhíteni az általános elkeseredésen.
- Soká lesz az még! Tán tízezer év is eltelik.
A Főnök rárivall.
- Miért nem ezzel kezdted? Látja, maga költő, mit hozott ránk? Igaz, nem maga tehet róla.
     De hogy soha meg ne feledkezzen erről a napról, legyen a neve mostantól Haragos! Megfelel?
- Kifejezetten illik az egyéniségemhez.
- Ugyan, ne mondjon már ilyet, Szerkesztő úr! – inti meg méltatlankodva Gizike.
- És főleg ne mosolyogjon! A neheze még hátra van! Vizsgamunkát kell csinálni! Remeket!
- Minden ártatlanságnak el kell vesznie egyszer!


     Néhány nap múlva egy lefüggönyözött automobil fékez a bank előtt. Álarcos férfi ugrik ki, berohan a bankba. Észreveszi Gebét és Sanyit, szűnik lábai remegése.
- Pénzt! – kezdi. Elakad, pedig sokat gyakorolta. ’Lenni, vagy nem lenni…’ Jár az agya. ’Rabok legyünk…’ – Vagy Életet!
Hangja izzadt. Az ügyfelek elhűlve állnak. A pénztáros rutinnal emeli magasba a kezét, többen követik a példát.
- Mit akarsz, apuskám? Kéne valami?
  Kosztolányi látja, hogy a fele se tréfa. Elhajítja a fapisztolyt, lehúzza fejéről a harisnyát, és…
- Itt az új, divatos harisnya! Tessék, tessék!
      Megkönnyebbülés. Üdvrivalgás. Dicsérik a reklám sziporkázó frissességét, az ügynök szellemességét. Körülrajongják Kosztolányit, aki élvezi a sikert. S míg ő fogadja a gratulációkat, felveszi a megrendeléseket, Gebe és Sanyi kirámolja a pénztárt. Távoznak. Kosztolányit a kocsiig kíséri a tömeg.

Bepattan a Főnök mellé, gyorsan elhajtanak.
- Hogy ment?
- Elég jól! – feleli az író, költő, újságíró, a sikeres harisnyaügynök. Az újdonsült gengszter.