Annyiszor emlegettem már a csillagokat!

Tegnap éjszaka nem tudtam aludni, kivittem egy pokrócot az udvarra és ráfeküdtem. Hanyatt, úgyhogy a szemem éppen a csillagos égre esett. Kevés csillagképet ismerek, jószerivel csak azokat (a Göncölszekeret, a Fiastyúkot), amiket anyám mutogatott meg nekem. Szegény, ő se ismerte a többit. Mennyi lehet? Mindet látjuk, vagy csak valamennyit az összesből, egyáltalán van-e összes? Azt mondják, hogy a világ végtelen. Akkor én se láthattam el a végéig. Azon is járt az eszem, hogy ha van netán isten, akkor az végtelen. De egy végtelen teremthet-e egy másikat? Ami esetleg harcba kezdene vele. Elnéztem a csillagok nyugalmát, nem úgy vettem észre, hogy harcolni akarnának. Ahogy ott fekszek, valami iszonyatos borzongás jött belém. Megpróbálom megfogalmazni, de azt hiszem, hogy egy hatalmas hosszú, néma csend jobban ki tudná fejezni. (Írásban meg üres oldalak.)

 Olyan természetesnek, magától értetődőnek tartjuk, hogy élünk és itt élünk (vagyis ott, ahol élünk).