Engemet nem az zavar a halálban, hogy én meghalok, mert én kiszolgáltam már az életet, hanem az, hogy mellőlem elmennek az olyanok, akik így vagy úgy jelentenek (jelentettek) nekem valamit. Pontosabban az, hogy tudom: nem fogom már látni, hallani meg érezni őket. Milyen makulátlan szó az, hogy soha! Mélységesen mély csönd van benne. Ha én meghalok, csak lesz tán valaki, akinek én is így hiányzok. Nem irigylem szegényt!

De leginkább az zavar, hogy nem tudom, hogy tudom-e majd a halálom után, amit most. A keresztények szerint vagy a mennyeknek az országába, vagy a tisztítóba, vagy a pokolba (juj, az ördögök közé!) mehet a lelkem, és ha ez igaz, amit én személy szerint nem hiszek el, a mennyben találkozok-e ismerőssel, mert az én üzletfeleim és a társaságom nem éppen oda való (volt). Az indiaiak azt állítják, hogy bengáli tigris, pálmafa, sőt még horgas fejű galandféreg is lehetek a következő életemben. A Szerkesztő úr meg, hogy…

Elég! Egy életre elegem volt a halálból!