Babits híres hipochonder hírében állott, hetente legalább háromszor a halált vélte elhaladni maga mellett, ilyenkor megemelte kalapját (bénuló kezével), dadogva köszönt neki, aztán megkönnyebbülve ment tovább, mikor látta, hogy Greinsbach úr – mert ő volt az – gondolataiba merülve rá se hederít. A biztonság kedvéért otthon megevett egy marék tablettát, úgy feküdt le álmodni (lidérceset).

 

Bélbántalmai azonban valódiak voltak, s a heves viharok nem minden zaj nélkül törtek a felszínre. Alkalomtól, etikettől függetlenül, öntörvényűen, bárhol és bármikor.

 

Ady temetésére kivonult a Nyugat. Kíváncsi szemek méregették a pelyhedző hírnevű titánokat. Gyászbeszédek sorjáztak, zene búcsúztatott. Babitson látszott, hogy valami bántja. Izgett-mozgott, lopva a tömegre pillantott. Homlokáról csorgott a veríték. Sápadt. A beszélő éppen az elhunyt hazafiúi erényeit taglalta, amikor egy mondat közepén Babits rakoncátlan szervezete hangos ujjongással adott hírt működéséről.

 

Döbbent csend támadt. Minden szem a kék, zöld, majd vörös, aztán megint kék Babitsra szegeződött. Ekkor a hátsó sorból felhangzott Kosztolányi fiatalos hangja: king, ring, Meroving, lóding, Sing-Sing, ing, flaming/ó/…

 

Folytatta volna még, de rímeit elnyomta az orkánszerűen kirobbanó nevetés. Ady felült a ravatalon, úgy kacagott. Osvát mint egy ló, úgy kacagott. Tóth Árpád batisztzsebkendőjét szája elé tette, úgy kacagott. Attila a hasát fogta /nem telt húzentrógerre /, úgy kacagott. Károlyi Mihály sírt, úgy kacagott. Kosztolányi pedig kihasználva, hogy senki sem figyel, elcsente az egyik koszorút, leveleiből font magának egy kisebbet, a fejére húzta, de gyorsan le is fedte kalapjával, mert érezte, hogy ez valahogy nem illik ide.