MELYBEN AZ ÍRÁS KÉT KITALÁLT SZEREPLŐJE SZILÁRD ALAPON LEBEGETT A DUNA FÖLÖTT , AZTÁN OLYASFORMÁN INDULTAK EL, MINT A VALÓSÁGOS KANICZKI, SÁRKÁNY ÉS ESTI 1909. SZEPTEMBER 10-ÉN, DE AZ IDŐS OAKLANDI HÁZASPÁR EZT MÁR NEM LÁTTA, ÍGY NEM IS FOTOGRAFÁLHATTA LE

 

Kosztolányi és Karinthy a part menti korlátnak dőlnek. Előttük, mintha semmit sem tudna, folyik a Duna. Mit folyik! Hömpölyög. Cipeli hátán a gyanútlan turistákkal tömött sétahajókat. Fényképezőgépek kattannak. Egy idősebb amerikai házaspár otthonának falára egy kép kerül majd a Duna-partról. Két férfi áll a korlátnak dőlve. Az egyik magasabb, világosabb hajú, a másik alacsonyabb, karvalyorrú. „Vajon mit kerestek ott?” – kérdezi majd kötését az ölében pihentetve az asszony. Nem tudja, mennyire igaz a múlt idő! Mikor a magában sakkozó ősz férj válaszol („Fogalmam sincs. Gondterheltnek látszanak.”), a két férfi már halott. Az élet örök nyertesei legyőzettek. Szétszabdalt ínyük, meglékelt koponyájuk már másokat táplál. „Az arcuk igen, de nézd a szemüket, Will, a szemüket!” Kosztolányi tágra nyílt, mosolygó szemébe verebek, galambok röpülnek be, majd kirebbennek, és újak jönnek, Karinthy szemhéja keskeny rést hagy a szemgolyónak, vékony, de nagyon erős sugár indul belőle, sistergő lyukat olvaszt a korlát vasába.

- Meg tudjuk csinálni, Frigyes? Öregszem, nehezen veszem a levegőt.

- Még mindig annyit szívsz?

- Sokat. Komolyan megcsináljuk, ugye?

- Persze, hiszen játszunk!

- Frigyes, ugye meg tudjuk csináln?

- Félsz, hogy kijózanodtál? Hogy belejózanodtál a világba? Van már kenyered, borod. És… Ne szépítgessük, barátom, nemsokára mindketten otthon leszünk az égben. Részesei leszünk a végső, komoly nagy-nagy szenzációnak. Tudod mit, Dezső? Hívjunk segítséget! – Karinthy Kosztolányi felé fordul. /A korlát fellélegzik, nyalogatni kezdi sebeit. / Már jelöltem is van.

 A fiatalemberrel a Duna-parton találkoztam, hat óra felé. Elment mellettünk, már alkonyodott akkor, nem vettem észre. Már húszlépésnyire lehetett, amikor hátulról megpillantottam. Egyszerre elhallgattam és zavart nyugtalanság fogott el. A karcsú derék egy rakodóhajó hátteréből vált ki élesen, de mégis azt hiszem, a lépéseiről ismertem rá. Kicsit kopottak a ruhák. Kezében széles füzetet vitt. Tizennyolc vagy csak tizenhét éves talán…

Kosztolányi szeme felcsillant.

 Jó, hogy mondod! Van itt valaki. Tíz éve nem érintkeztünk… Hogy mi történt köztünk? Isten tudja. Nem haragudtunk mi egymásra. Legalábbis nem úgy, mint a többi emberek… Sértett a léhasága. Untam ódivatú, magas-nyitott gallérjait, vékony-sárga nyakkendőit… Fárasztott az eredetieskedése. Állandóan kisebb-nagyobb botrányokba kevert…

Egymásra nevetnek. Integetnek a híd alól kibukkanó sétahajó utasainak.

 Menjünk, keressük meg őket!

Elindultak. Visszafelé, rák módra haladva, de nagy gyakorlatra valló, igen gyors ütemben.

     „Emlékszel, mikor a hajónk elment a híd alatt, integettek.” Az oaklandi szobába beköltözött az egykori június közepének Budapestje. „Emlékszem. Mókásak voltak – hajol vissza a sakktábla fölé a férfi. – A magasabbnak valami furcsa nyakkendője volt. Vékony. Rózsaszín talán?”

 „Nem. Sárga.”