„…a világon egyszer.”

 

Megkopott, fekete műbőr utazótáska az előszoba földjén. Anyámé volt. Anyámé, aki negyvennyolc éve csomagolt ki engem méhéből. Egy keddi napon eltöröltetett az Újszász és Eger közötti 130 kilométeres távolság, így a táska is elvesztette funkcióját.  Bőrnyelven csüngő sárgaréz csatja már megsötétült, és zöldes színt vett fel. A kisebbik lányom szobájába tettem, de éjszaka kirakta az előszobába, mert jelenlétében nem tudott, nem mert elaludni.

Azon a kedd hajnalon, amikor telefonon a hírt megkaptam, a felocsúdás után valami ezt súgta itt, belül: „Végleg elszakadt a köldökzsinór.” Kicsivel később már én kérdeztem: „Hová tetszett menni, Anyu?” Nem hiszek túlvilágot, hiányzik belőlem isten megnyugtató bizonyosságának tudata és a botor csodavárás. Amikor – péntek volt – néztem a ravatalra fektetett parányi testét, megmerevedett gyönyörű arcát, életemben először letegeztem. „Hová mentél, Anyám?” A halotthoz s a nemlétezőhöz könnyebb tegezve szólni. Hiába. Csak a kongás.  Mormolom egykori imáidat: „Miatyánk, ki vagy a mennyekben…”, „Üdvöz légy, Mária…” Te is Mária voltál. Megint mormolok: „Édesanyám, kegyesen bánt véled a sors, neked is jobb, hogy temetésem előtt elragadott a halál.” Ez egy kicsit megvigasztal. A mormolás. Az is, hogy legalább a gyakran emlegetett (rettegett, áhított) halálodért nem kellett sokáig szenvedned.

Érzem, beszélnem kellene. Rólad. Rólam. Árvaságomról, árvaságunkról.  A végleg elveszett magunkról. Nem megy: a torkomba belefagy a szó, ceruzám hegye kitörik, tollam kifogy. A számítógép klaviatúrája egyetlen mondatot enged leírnom:

Megkopott, fekete műbőr utazótáska, benne anyám, belém csomagolva.

 

 

 

Tánczos G. Károly