Fejezet, melyben egy kis ember kutyaszorítóba, egy nagy ember ágyba kerül,
továbbá megtudhatunk egy s mást az állatok világáról

A villamos ablakaira gyökérzetet rajzolt az esővíz.

 Gebe a szokott helyén ült, egykedvűen nézegette az utasokat, az ázott kalapokat, felöltőket, a gyűrött munkásarcokat, a jávorpalis hivatalnokbajuszokat, belehallgatott az előtte ülő két dáma locsogásába.

 Látásból mindenkit ismert, nem csoda hát, hogy feltűnt neki a férfi. Azon kívül, hogy feltűnt, semmi feltűnő nem volt rajta. Alacsony, vékony, idegesen mozgó emberke, a kelleténél egy számmal kisebb kalapban és öltönyben. „Úgy tolakszik, mintha tolnák” – Gebe megszánta a nála legalább háromszor kisebb embert

  A végállomáshoz közeledve megritkult az utassereg. Morajjá halkult a hangzavar. Ebbe a félhomályos, kopár melankóliába reccsent bele egy kiáltás: „A pénztárcám!” Gebe ráismert a hentes vágómarhák búcsúszavait idéző hangjára.

  (Innen felgyorsulnak az események: a hentes a kis embert vádolja, az utasok fenyegetőznek. Gebe a kicsi védelmére kel. A motozás eredménytelen. „No ugye!” – mondja Gebe, és leszáll, nyomában az emberkével.)

   A gázlámpák fénykörében az eső olyan, mint a gyerekek rajzain.

- Hadd köszönjem meg, amit értem tett! Megmentette az életemet!
- Ne túlozzon! Inkább azt mondja meg, hol tegyem le gyötört testemet éjszakára! Korán beállt az esőzés.
-Ha nem sértem meg vele, szívesen felajánlom szerény hajlékomat.

Gebe nem sértődött meg.
- Akkor ez megvolna. Már csak a pia hiányzik!
- Micsoda, kérem?
- A pia. Az ital. Teljesen átfagytam.
- Értem, értem. Bocsánat.
- Egy vasam sincs. Mármint pénzem. Láttam, maga sincs nagyon eleresztve.

 Az emberke elidőzött ez utóbbi mondatnál, de nem kérdezett.
- Ha megengedi… - Belenyúlt Gebe zsebébe. Egy vastag pénztárcát húzott elő.

     A behemótember hol a pénztárcát, hol a társát nézte, aztán elkezdett kacagni. Szava elakadt, könnye csorgott, még a kocsmában is rá-rájött a roham, mikor az ásványvizes poharát markoló. lesütött szemű emberkére nézett. Megitták a pertut.

     Otthon, a dunna melegében Béla beszédesebb lett.

     Rendszerint gyalog jár a munkahelyére. Egy bankban dolgozik. (Gebe szemében érdeklődés csillan, mire Béla elpirul.) A zsebmetszésből nem származik haszna. Valami pszichés dolog, ókumlálták ki édes jó anyjával, aki idővel beletörődött egy szem fia üzelmeibe. Esténként játszottak.

A tárgyakból – és abból a néhány információból, amit Béla zaklatott agya megőrzött áldozatairól – embereket, sorsokat építettek fel. Életeket. Az volt az igazi ünnep, amikor egy szépen megmunkált ékszer, nevet, feliratot tartalmazó cigarettatárca, karperec, arcképet rejtő medál került haza. Amióta édes jó anyja meghalt, Béla nem játszik. A zsebes-kényszer megmaradt.
- Akkor te olyan vagy, mint egy szarka – summázza Gebe.
- Ne mondja, ne mondd ezt, kérlek! – pirul el újra Béla. – Jó éjszakát!

Reggel.

    A bűnös kincseket őrző öreg barna szekrény, a meg-megnyikorduló ágyak, a lepattogzott zománcú lavór, az éppen hatot mutató ingás falióra, a pókháló a sarokban, a kép a falon szokatlan, már-már elfelejtett eseményre ébredtek: beszélgetésre.
- Esik.
- De még hogy! A fene egye meg!
- Én szeretem az esőt.
- Az átázott ruhát, a sarat? Hogy lehet azt szeretni?
- Nézni szeretem az esőt.
- No persze, akinek saját háza van, az könnyen beszél!
- Szeretem nézni a bank ablakából is.
- Béluska, te tényleg hülye vagy?

Reggel.

A szobát megülő csendet, amit az esőkopogás is hangsúlyozott, Béla törte meg.
- Esik.

     Feszélyezte a csend. Itt van ez az ismeretlen, aki megvédte őt, akire felnéz, akiről semmit sem tud, akinek nincs mit mondania. Megszűnt az egyenletes szuszogás, halk krákogás hallatszott. Béla úgy vélte, illik szólnia. Nem mondhat jó reggelt, hátha amaz aludni akar még. Kapóra jött az eső.

     Gebe válasza egyértelművé tette a helyzetet.
- De még hogy! A fene egye meg!

     Nem zárkózik el! Béluska érezte, hogy a kitárulkozást viszonoznia kell. Ha elfogadja Gebe véleményét, megtagadná önmagát. Hangja biztosan elárulná. Vagy behódolásnak tűnne. Azt is jelenthetné, hogy ráhagyja Gebére. Őszintén felelt hát.
- Én szeretem az esőt.

     Mindenféle esőt szeretett. A tavaszit, mert kell a vetésre, a nyárit, mert a hőség ellen jó, az őszit, mert új vetésre hullik, és mert segít a fáknak levetkőzni. A téli esők zavarták, ha havat olvasztottak. Általában pedig azért szerette, mert mások nem szeretik. Védfalat is látott az esőben.
- Az átázott ruhát, a sarat? Hogy lehet azt szeretni?

 Hiányzik ebből a Gebéből valami! Még ha azt mondta volna, hogy az esőhöz ezek is hozzátartoznak! Hisz tudja azt Béla! Borús napokon esőkabátot, esernyőt, kalucsnit vitt magával! Óvatosságra intette most magát.
- Nézni szeretem az esőt.

     Nem mondott, nem mondhatott el mindent a másiknak. Így is izgult kissé, nem leplezte-e le önmagát?
- No persze, akinek saját háza van, az könnyen beszél!

     Úgy látszik, Gebét csak a földi dolgok érdeklik! Magyarázkodjon, hogy örökölte? Hogy saját erőből sose lenne háza? Veszélyt sejtett.
- Szeretem nézni a bank ablakából is.

     Ügyes! Visszavezette a beszélgetést az esőhöz. Innen már csúnya lenne újra a házra térni! Vagy őrá! Béla örült: megőrizte tekintélyét, ő irányított! Várta, mit mind erre Gebe.
- Béluska, te tényleg ilyen hülye vagy?

Reggel.

      A kopogás beleivódott Gebe agyába, felőrölte az álmokat. Ágyban ébredt! Halkan megköszörülte torkát. Az ablakon a szerencse kopogtat! Ilyen esőben csak nincs szíve elküldeni! Fészkelődést hallott. Nem akart jó reggelt kívánni, az olyan volna, mintha az egészet természetesnek tartaná. Ha az esőről kezd beszélni, könnyen gyanússá válhat.
- Esik.

Fellélegzett, nem neki kell kezdenie. Gebe számára a csapadék minden formája istenverés volt, különösen tavasztól őszig, amikor az esős nappalokon még csak elvillamosozgatott, de éjszakáit a szabadban töltötte. Megmondja? Ki tudja, hogyan reagál Béla! Mégiscsak egy rendes, dolgozó ember! Nem törne-e szét a tegnap született varázs? Béla a megmentőt tiszteli benne. Ha elmondja, hogy ő tolvaj, csavargó, súlyos következményei lehetnek.
- De még hogy! A fene egye meg!

   Jól van! Gebe úgy vélte, hangjából a kellő düh és tehetetlenség áradt. Jót tett a túlzás is! Ennél zordabb időt is átélt már nyárfák, fűzfák tövében, bokrok alatt!
- Én szeretem az esőt.

     Kelepcében érezte magát. Béla még a végén elviszi sétálni, vagy elkíséri a villamosig! Ki kell kerülni a csapdát!
- Az átázott ruhát, a sarat? Hogy lehet azt szeretni?

     Remélte, Béla megérti, hogy neki itt kell maradnia, míg el nem áll az eső! Sőt, míg fel nem szárad a föld!
- Nézni szeretem az esőt.

Megnyugodott. Nézni bentről is lehet. Most kell valamit kezdeni!
- No persze, akinek saját háza van, az könnyen beszél!

     Nem ment túl messzire? Gebe már bánta, hogy ilyen élesen fogalmazott. Meglepődött hát Béla válaszán.
- Szeretem nézni a bank ablakából is.

    Ez csak az esőről tud beszélni? Nem érti, hogy mit akar Gebe? Neki csak az az átkozott eső számít? Arról se mondott semmit! Gebe kifakadt.
- Béluska, te tényleg ilyen hülye vagy?
- Ha meg nem sértelek, maradj itt, míg el nem áll az eső!

     Így is lett.

     Az évek alatt jól összeszoktak. Behoztak egy harmadik ágyat, olykor Sanyi vagy Hetedik alszik ott. A folyosó túlsó oldalától egy kisebb szoba nyílik, oda Gizike költözött. Béla eleinte ódzkodott, nem akart nőt beengedni a házába. Nagy keservesen sikerült rábeszélni. Amikor Gizike megérkezett, Béla így szólt:
- Csak azért engedem be magát, mert az édes jó anyámra emlékeztet!

     Gizike mosolyogva mérte végig.
- Úgy látom, magát minden a jó édesanyjára emlékezteti. Tudja, mi kéne magának? Egy…

     Nem tudta meg. Béla fülére tapasztott kézzel berohant a szobába. A többiek helyeslően bólogattak, amikor Gizike befejezte a mondatot.

     Abban egyetértettek, hogy Bélánál valami nem stimmel, de tenni egyikük sem tett. Kivéve Gizikét! Még kedves ismerősének, Kosztolányi Dezsőnek is bemutatta.

     Egy kávéház teraszán ülnek.
- Nekem nincs egyéniségem. Egy szürke kisegér vagyok, olyan lyukba bújós, cincogós, és

tizenkettő belőlem egy tucat. Mondhatnék patkányt is.
- Mondjon, Béluskám, mondjon, de vigyázzon, a patkány intelligens állat!
- Maga megért engem, Gizike! Ez az! Hiányzik belőlem az intelligencia! Egy féreg vagyok…

     „Átugrott néhány lépcsőt a rendszertanban – gondolja Kosztolányi. – Ha így halad, eljut az egysejtűig, vagy még tovább, addig, ahol a titok rejtezik!”
- Egy majom – folytatja Kosztolányit cáfolandó Béla -, egy másokat utánzó, oktalan állat, aki…
- Nono, ember – szakítja félbe Kosztolányi -, nono! Rosszul ítél! A majom a vadonban nem majmol! Küzd, tép, zúz, s ha kell, elfut, de láttam már a ketrec ellen támadó, vagy magát elemésztő majmot is!
- Úgy, úgy, Béluska, csínján azzal a majommal, mert őseimet is gyalázza! Maradjon csak a  féregnél, de előbb rendeljen egy rundót!

     A pincér gyorsan fordul.
- Könnyű magának, Gizike! Maga legalább csúnya, förtelmesen, a szépségig csúnya! Maga meg – fordul Kosztolányi felé – vonzó, híres férfi!

     Gizike a karjára húzza Béla fejét. Megsimogatja.
- Bélus pedig a legjobb zsebes, akit ismertem! Ne kenődjön el ennyire!
- De ha egyszer olyan vagyok, mint a…
- Igyon inkább! – fojtja bele a Brehm valamelyik tárgyszavát Gizike. – Igyon, aztán

     szundítson egyet! Így ni!
- Régóta ismeri?
- Nem túlságosan, de elég jól. Néha azt hiszem, így érzi jól magát. Akkor boldog, ha

     boldogtalan, és fordítva. Talán túl nagy neki a világ. Ami a bőrén kívül van, az már fölösleges.
- Azt mondta, zsebmetsző.
- Az. Nagyon ügyes. Ezt tőle kaptam!

     Kosztolányi sokáig forgatja az ezüst öngyújtót, míg észreveszi az apró bevésést: Karinthy F. Felnevet.
- Őrizze meg, Gizike, még haszna lehet!

          Elkezd esni az eső.

     Villamos robog el a kávéház megüresedett terasza mellett. Ablakaira gyökérzetet rajzol az esővíz. Gebe szokott helyén őszes szakállú, toprongyos ember ül. Egykedvűen nézegeti az utasokat.

     Gebét, a meleg dunna boldog örökbérlőjét ez nem érdekli. Hever az ágyon. Feje mellett, az éjjeliszekrényen egy befőttes üveg.

     Az üvegben apró létra.