Öt vers a lélek halandóságáról (1-3) |
2011. április 05. kedd, 07:39 |
Jézus
Ki látta igazi arcát
azon a napon,
midőn vonszolta magát
a Golgotán?
Úgy mondják:
vigasztalta a rajta
sajnálkozókat,
fejét atyjához,
az ég felé emelte.
Bár ne tudnám:
vértől homályos tekintete
megtört,
már csak a lépést kereste
roggyant lábai alatt,
teste végképp elernyedt,
s már nem ő,
Simon vitte a súlyos keresztet.
Az utolsó szó:
„Bevégeztetett’”
Mind így hallották.
Talán csak kért,
már nem is kegyelmet,
csak kegyelemdöfést.
Még nem volt Isten.
S már nem volt többé Ember.
Mária
Hogy nem volt bölcső,
hát jászolba fektette a kisdedet,
jó, meleg szalmára.
Nem,
nem fogadott napkeleti bölcseket,
bölcsebb volt annál.
hogy világgá kürtölje:
a várva-várt kincs
amilyen még nem volt,
s amilyen már nem lesz
– mert az övé –,
ím megérkezett.
S fájdalom
sem volt nagyobb az övénél,
mikor elvesztette
a pótolhatatlan
egyetlent.
Mégis kiválasztották.
Egyesek szent szűznek,
mások bukott hajadonnak.
Őt: az ember anyját.
József
Úgy állt félre
a történelem keresztútjain
mindenki elől,
ahogy
csak a mindent tudók tudnak.
Úgy szeretett,
ahogy csak kevesen:
nem szóval,
minden időkre
embert megőrző tettel,
s úgy merült el
az idő végtelenjében,
ahogy csak ember
tud vigyázni arra,
hogy ne keltsen maga iránt
hiányérzetet.
S mégsem kapott
sehol a világon,
sehol semmilyen időben,
se templomban,
sem temetőben
egy talpalatnyi helyet.
Elsőnek tagadták ki a szentháromságból.
Azt is rebesgették:
csak József,
a részeges ács volt.
|