Karácsonyra Lakoma helyett egy pulykát töltöttem meg. Csináltam töltött káposztát is, meg mákos és diós bejglit. A káposzta, hogyha megmarad ez a hideg, sokáig eláll, ha Gebe közben meg nem eszi, mert ő minden káposztát szeret, kivéve a paradicsomosat és a káposztás tésztát. (De azért azokat is megeszi!)

Szilveszterkor nem mondtam magamnak éjfél után, hogy mától új életet kezdek, nemcsak azért, mert Gebével és Tejessel volt elfoglalva a figyelmem, hanem mert szerintem az élet (még az én kis életem is) nagyobb annál, hogy parancsszóval tudjak változtatni rajta. Nem tudok parancsolni, például az érzéseimnek, nem tudom, vagyis tudom, mert képes vagyok rá, azt mondani, amikor rossz a hangulatom, hogy legyen jó, attól nem lesz jó. Arról nem is beszélve, hogy nem parancsra jönnek azok a szavak, félmondatok, amik csak úgy eszembe jutnak. Márpedig ezek mind-mind is én vagyok. Olyankor jó a másik ember, aki azt mondja, hogy: „Legyél már vidám, Gizike!”, esetleg jól meg… (persze csak régen, hihi – de fura leírva látni ezt a szót. Szó ez?

 Mindenki másképp nevet, de a könyvekben, és most már a könyvecskékben mindig csak azt írják, írjuk, hogy „Hihi”, meg hogy: „Haha”. Istenem, de jó lenne még egyszer szerelmesnek lenni! Csak egy percre. Hülye vagyok én? Egy percre még szenvedni se érdemes. Egy napra, egy hónapra, egy évre, az már mindjárt más. Több? A szerelemben az ember (én legalábbis) nem érzi az időt. Nagy kívánság ez? Az. Mert már nem bizsereg a porcikám, a sokat megtapasztalt, a férfi után. Már nem is álmodok, álmodozok, és már anyám sincs, aki azt mondaná, hogy: „Lányom az álmok nem hazudnak”. Végleg lelohadtam. Nem én akartam ezt, hanem az idő.

Amiket most elmondtam, csak az emlékezésemből vettem.