A kint jelen esetben nehezen meghatározható. Csak azokból a bundájára ragadt fehér papír- vagy rongyfoszlányokból, amiket a szakállas a beeresztése után talált, lehet következtetni arra, hogy nem a lakók által nyitva hagyott bejárati ajtón (a kapun) kioldalogva a házon kívül tartózkodott, hiszen akkor keményebb nyomok maradtak volna rajta – a környék macskáit ismerve akár véresek is. A házban való tartózkodást valószínűsíti még az a tény, hogy korábban, három-négy éve gyakran, pontosabban négyszer-ötször a bejárati ajtó mellett található polcról mellső lábainak nyomásával kinyitotta a kilincset és kirohant a lakásból. (Ezen akciók startpontja, a polc – mint tárgyaink jó néhánya – fölösleges volt: a postaládából felhozott nem kevésbé fölösleges brosúrákat, reklámcédulákat, szórólapokat tették oda, és még egy-két alkalmi lomot, talán csak a telefonkönyvnek volt ott használati értéke, amíg ki nem köttették a telefont, vagyis ideális nyugvóhelyül szolgált a macskának, aki úgy is kezelte, mint kizárólagos territóriumát: minden kézmozdulatra, például a villanykapcsoló fel- és lekattintására vagy a telefonkönyv elérésére tett kísérletre  jobb mellső lábának felemelésével, körmei kieresztésével, oda-odakapással, hadonászással igyekezett  meghiúsítani. A negyedik vagy ötödik ily módon való kiszökése után gazdái (társai?) kulcsra zárták az ajtót, ma is, pedig a polcot a festés alkalmával leszerelték és nem is tették vissza.)

A négy-öt alkalomból kétszer „menekült” felfelé, de csak egyszer kellett a kilencedik emeletig fellépcsőzni utána, a maradék két-három esetben lefelé ment, de akkor sem lépte át a ház fémküszöbét, ha a kapu tárva-nyitva volt. Megállt előtte, s megvárta, hogy az aggódva keresők megtalálják, ölbe vegyék, hazavigyék. Persze nemcsak ezzel a módszerrel juthatott ki, előfordult, hogy a hazatérők lába alatt kiszaladt, mivel a kapucsengő hallatán azonnal kisiet az előszobába, megbújik a sarokban. Egy – valószínűleg a legutóbbi, hosszúra nyúló kint-létét is okozó – lehetőség: a szakállas igen-igen sokat dohányzik, s mivel a család többi tagja iszonyodik a füsttől, kimegy cigarettázni a lépcsőházba, sőt ha tudja, hogy itthon vagy ébren vannak a szemben lévő lakásban élők, főleg a három kislány, lelépked a félemeleti lépcsőfordulóba, ha az időjárás engedi, a nagy ablakot is megnyitja, ott szívja el a cigarettát. Igen, tegnap este tízkor is így történhetett: ő kiment, s minden bizonnyal a bejöveteli ajtónyitáskor Józsi élt a lehetőséggel. És a szakállas elég fáradt, álmos volt ahhoz, hogy ne vegye észre.

Elképzeli, hogy ha észreveszi az eltűnést, és a feleségével átkutatva az egész lépcsőházat, s még fürdőköpenyében az utcán is szólongatva a macskát, nem találják meg, akkor miről álmodott volna.

Álmában, mint a valóságban is, tavasz van. Mindenkinek szól a tavasz. Mert szól! Hív. Hívogat. Csábít. A mi féltekénken, a mi mérsékelt övünkben, s nem különben keresztény kultúránkban, mitológiánkban a tavasz a feltámadás. Hívnak danájukkal a madarak, csobogásukkal a megéledő vizek. Hívogatnak a széltől borzolt füvek, a színesedő virágok. És az égi kóborok, a kéklő végtelenben kutakodó felhők! S itt lóg keresztjén, s bár szeme csukva, kezei, lábai szögekkel átdöfve, itt hív mozdulatlanul Jézus is.

Józsi oson, zajtalanul lépked lefelé a lépcsőn. A lépcsőház sötétségét az utcai lámpák, néha egy-egy autó reflektorainak fénye oldja. A macska alakja erősen kontúrozottan látszik. A füleit előre-hátra mozgatja, az erősebb zajokra a fejét is elfordítja a hangforrás irányába. Kulcscsörgés és hangos, lefelé tartó lépések zajait hallja, behúzódik a falak tövében elhelyezkedő, egérlyukhoz hasonló mélyedések egyikébe. Összegömbölyödve várja be, hogy a kései útra kelő (vagy távozó) elhaladjon mellette. Csak az üvegezett, vasrácsos kapu mérsékelt csattanása után bújik elő, s folytatja útját. A kapu előtt megáll. Leül, felfelé néz és mozgatja farkát. Aztán felemeli mellső lábait, teste nyúlik, nyúlik, míg eléri a kilincset. Lenyomja, résnyire nyílik az ajtólap. Bal hátsó lábát a résbe dugja. Teste visszacsökken eredeti méretére. A következő képen már kint van. A kapu kívülről marad nyitva mögötte. Az eddig fekete-fehér álom megszíneződik. Józsi kint van. Először a sajátos macskamozdulattal nyújtózik, miközben kitátja a száját, majd hirtelen leül s bal hátsó lábával vakarózni kezd. Azt befejezve két lábra állt, kidüllesztette a mellkasát, megpödörte bajszát, és két hatalmasat merített tüdejébe a friss tavaszi levegőből. Visszaereszkedett négy lábára, s elindult a házak és a virágzó fák mellett egy másik macska irányába.

A szakállas úgy dönt, hogy kinyitja a szemeit, itt abbahagyja a képzeletbeli álom rekonstruálását. Hiszen: a tavasz a szerelem évszaka is! Tegyük fel, hogy az a másik macska (akihez Józsi már félúton járhat) nőstény! És azt is tételezzük, hogy tüzel. Milyen választ várhat tőle ez a kiherélt macska? Kineveti őt? Szembe köpi? (Álomról van szó, olyankor a macskák is tudnak köpni.) Szól a többieknek, és együtt gúnyolódnak rajta? Vagy megsimogatja, hazudik neki, hogy nincs is termőképes állapotban, aztán gyengéden hazatuszkolja, megvárja, míg Józsi eltűnik a szeme elől, és az útjába eső első kandúrral hangos bagzásba kezd? Ám az is lehet – szövi tovább a szakállas –, hogy a másik macska hím. (A szakállas sóhajt: egy igazi hím! A macskanők kedvence!) Egy hím, aki megérzi Józsiban a tehetetlent, hogy nem jelent számára veszélyt, nem ellenél, közömbösen elmegy mellette, esetleg farkával legyint egy megvetőt, egy lefitymálót, ám az is megeshet, hogy annyira felbőszíti a herélt macska jelenléte, főleg, ha egy kivetett, frusztrált állat, hogy Józsi véres pofával szalad haza.

Nem volt véres a pofája, csak fehér papír- vagy rongyfoszlányok ragadtak csíkos bundájába. A szakállas gazda felemelte, magához szorította. Tudta, nem sok mindent fejezne ki, mégis igyekezett elkerülni a macska tekintetét. Az nemsokára kiszakította magát az ölelésből, a konyhai mosogató felé sietett, megtalálta az ételt, amit még tegnap este készített ki a gazdája, mohón enni kezdett. A szakállas és a felesége nézték, egymásra is pillantottak néha. Ők a konyhában maradtak akkor is, amikor Józsi a nagyszoba ajtaját lábával kinyitva bement. A szakállas kiment elszívni egy cigarettát.

Visszatérése után bement a szobába, még egyszer meg akarta simogatni a macskát, de Józsi már a ruhásszekrény tetején, egy (általa) elnyűtt papírdobozban feküdt. Csak a fülei látszottak ki.

A szakállas beült a fotelba, amelyben a macska is szívesen szokott elterpeszkedni, olyankor képtelen és az emberi szemnek (és természetesen testnek) elképzelhetetlen pózokban tetszelegni. Tetszelegnek az állatok? Talán csak az udvarlási időszakokban. Udvarlás! A szakállasnak eszébe jut, hogyan „mentette meg” macskáját a szégyentől, az esetleges fizikai fájdalmaktól. S tovább burjánzanak a gondolatai. „Józsi az én macskám? Én vagyok az övé?” Ezért bizonytalankodik „gazda” és a „társ” kifejezések használatában. Arra a meggyőződésre jut, hogy a macska fontosabb neki, mint ő a macskának. Eteti, almozza, simogatja, még – nyilván viccből – beszélni is „tanítja”, pedig tudja, hogy addig jó az embernek, amíg az állatok csak a mesékben tudnak beszélni. „Mert a beszéd feltételezi a…” Érzi: ez a gondolkodás csak arra szolgál, hogy kikerülje, elodázza a jelenleg legkínosabb és legmardosóbb kérdést. „Etetjük, almozzuk, simogatjuk, játszunk vele, de mi vettük el tőle „férfiasságát”! És miért? Mert zavart vizeletének bűze, mert zavart rohangászása, mert zavart időnkénti agresszivitása, mert zavart… Micsoda emberi önzés! Hol itt a férfiszolidaritás? Minek is kellett ide ez a macska?” Megijedt az utolsó kérdésétől, felemelkedett, ellenőrizte, hogy Józsi alszik-e, s remélte, hogy nincs valami irracionális érzéke, és nem hallotta meg gondolatait. Visszaült. Ma már tudja, hogy kellett, kellett, kellett. Régóta tudja már.

A szakállas olykor nézegeti az ölében doromboló macskát, mint férfi néz a nőre, nő a férfira, mint mindkét nem tagjai néznek az ember körül nyüzsgő élők világára. Ismerős ez a világ és örökké ismeretlen. Ki ez a macska az ölében, miért kap jobb mellső lábával és fogaival a keze felé, amikor ő csak meg akarja simogatni selymes bundáját? Ő Józsi. A szakállasnak, az embernek. Józsi, azzal a nevetséges, fertelmes konnotációval. Józsi nem nevet rajta, ki sem kéri magának. Szunyókál az ölében, máskor rohangál a lakásban, felugrik erre, arra, ha szólítja, nem reagál. Ki ez a macska? Ki ez az egyszer volt hím állat? Az exkandúr! És ki ő, a szakállas, az ember, hogy jogot formál egy macska legszemélyesebb magánéletébe való beleszólásra? Józsi herélt lett, megfosztották a – sosem próbált – testi szerelem minden lehetőségétől. Józsi nem teljesítheti minden élők evolúciós feladatát, a faj szaporítását. Gyakorlatilag fölösleges lett. Eddig is az volt, hisz nem őrzött házat (lakást), nem ijesztett el betolakodókat, s ami a hagyományos macska-létezés fő eleme: életében egyetlen egeret sem ölt meg. Fölösleges, mint egy vers, egy regény, egy zenedarab, mint egy festmény (például a gombolyaggal játszó cicákról készített). Mint egy megunt szerető, egy megcsalt, elhagyott házastárs.

„Mégis itt van – bonyolítja tovább a szakálas –, mégis szeretjük! Nem látok bele a másik ember lelkébe, még az általam választottéba, az általam nemzettekébe sem, nem tudom, hogy ők miért szeretik. Igazában azt sem, hogy én miért. Talán – noha engem nem kasztráltak – sorstársamnak érzem? Talán a néha engem is megérintő fölöslegesség-érzés, a létezés abszurditásának időnkénti belém villanása miatt? Talán, mert…”

Hagyjuk a szakállast! (Úgyis visszatérnek a gondolatai a kiindulópontra: csak kérdés van!)

Nézzünk fel a ruhásszekrény tetejére (nem, nem ezzel a céllal) feltett papírdobozra. Józsi éppen most fordul meg. Ásít egy hatalmasat, fészkelődik egy ideig, majd lehunyja szemeit. Talán álmodik is. Meglehet, hogy az elmúlt éjszakáról.