Kosztolányi az alvilágban 3. |
Írta: Carlofranco |
2010. november 24. szerda, 19:56 |
Fejezet, melyben ismét feltűnik Gizike, immáron először
A nap elég magasan járt már ahhoz, hogy elmondhassuk: a nap elég magasan járt már, amikor elindultak. Sanyi a „roppant ó-értékes tárgyat” szállította a Főnöknek, Kosztolányi pedig… ment, igyekezett. Egy darabig együtt mennek: Kosztolányi, Sanyi, Kosztolányi árnyéka, Sanyi árnyéka és a „drága valami” – ő Sanyival cipelteti árnyékát is.Az őszi nap hamvas-fakó aranya egy kisvendéglő piros-fehér abroszain, bicegő székein terpeszkedett el, élvezve, amíg lehet, az enyhe levegőt. Sanyi a kerthelyiség egyik asztala felé mutatott. - Az ott Gizike. Többet nem mondott, ezúttal nem a szókészletének feltűnő hiányossága miatt. Kosztolányi jó néhányszor próbálja leírni majd Gizike lényét. Ő, a szavak nagymestere hebeg, habog. Nincs szó, nincs kijelentés, csak tautológia lehetne. Kosztolányi nem tud mást tenni, mint hogy emlékezik, felidéz. Történeteket kanyarít. Egy helyütt ezt írja: „Próbálják meg elképzelni, hogy egyszerre négyen-öten fuldokolnak segítségért kiáltva a Dunában. A parton egymás után tűnnek fel emberek: az egyik letérdel, imádkozik, a másik sietve odébbáll, a harmadik lekiabál, hogy óbégatás helyett inkább fogjanak össze! Próbálják meg elképzelni Albrecht Dürer 63 éves édesanyját, vagy Yvette Guilbert-t Toulouse-Lautrec vásznáról, amint a Duna-parti kiskocsma zöld asztalára könyökölve meghallja a segélykiáltásokat! - Egy rumot, Vilikém! – szól a pincérnek. – Vigyen azoknak a szerencsétleneknek is, teljesen átfáznak abban a hideg vízben! Próbálják meg elképzelni a négy-öt csuromvíz embert, amikor nyeldekelve, öklendezve betámolyognak a kocsmakert kapuján, és az első mondat, amit az újra elnyert szép világtól kapnak, így hangzik: - Ejnye, hát szabad ilyet csinálni?” Sanyinak éppen csak arra marad ideje, hogy felhajtson egy kupica pálinkát a jobbikból. A fröccsután szóba kerülhet a protokoll is.
- Ez itt Gizike. Ő pedig… no, segítsen már!
A sebhely Sanyi arcán ismeri a Főnök flegmatikus megjelenés mögé búvó temperamentumát, rángatózni kezd, addig abba se hagyja, míg Sanyi meg nem szólal. És Gizike a rumos pohárra kacsint, a pohár Kosztolányira, Kosztolányi Gizikére, ezzel kész az üzlet. A rendelés hallatán Gizike aggodalommal kérdezi:
- Mi az, maga nem iszik? A kedves mája? Vagy a kedves felesége? Gizike tekintete látszólag az ajtó melletti széken bóbiskoló pincéren nyugszik, valójában a múlt ködös világában ténfereg.
- Tényleg ritkábban látom mostanság. Kár érte! Olyan szépen tudta mondani, hogy „Ó élet, élet, roppant költemény!” Gizike figyeli Kosztolányi arcának változásait. - Bizony, nehéz belelátni a másik emberbe! Azt kérdi, kicsoda Hetedik? Tudja a magasságos! Vagy még az se! Azt tudom, hogy jól megtermett, de nem gorilla, mint Gebe, kitartó, szívós, de nem öszvér módjára, mint Sanyi, határozott, de nem fafejűen, mint a Főnök. Sok baja van a nőkkel, de nem úgy, mint Bélának – abszolúte nem! -, szép, mint maga, kedves és okos, mint Gizike! Monológját egy nehezen felejthető mosollyal fejezi be.
- Alapos, kimerítő jellemzés, de hogy teljes legyen a kép, Gizikém, megmondaná, hogy kikről beszél? |