Tartozom egy beismeréssel, amit későbbre, a Druszák című szöveg megjelenésére irányoztam elő: eredeti nevem Grósz Károly. A vezetéknevemet érthető okból változtattam először Tánczosra, majd Tánczos G. -re. (A Tánczosok az anyai felmenőim.)

(Az Újszászi Híradó olvasóinak írtam ’99-ben.)
A következő írások szerzője Önöknek ismeretlen. Sohasem járt Újszászon. Hogyan kerül akkor ide? Harsányi István a barátom. Neki ajánlottam egyik „Híradós” írásomat. Barátom ő, nem a szó köznapi, hanem kegyelmi értelmében.
Jóval ezelőtt írt egy verset nekem „címezve”.
Íme

Magyarázat
                  (G. K.- nak)


tudod
néha az ember úgy elfárad
hogy nincs íze már csak a magánynak
megakad bennünk a szó
s mint megannyi lenyelt csillag
magunkban ragyog
kimondhatatlanul

nem hiszek csodákban
csalatkozunk
ha magunkra támadunk

reggel még hirtelen-napban léptem
madár-röptű-emberi mértékben
megcsalhatatlanul

estére ledőlt a bálvány

tudod
néha az ember úgy elfárad
hogy már másokért kér s könyörög magának
alázatot

s az lesz a győztes helyettünk
ki elénk hullat
csipetnyi csillag-holnapot


Boldogult úrfikoromban

Hosszú és fárasztó volt az út. Miskolctól Hatvanig, aztán le Szolnokig, egy olyan minden eperfánál megálló vonattal. Aztán megtaláltuk a munkásszállót, és abban a gondnokot.
Utána viszont egyszerű volt minden.
Előkerültek a táblák, a figurák, meg az óra. Aki már sakkozott gyorspartit életében, az tudja, hogy innen kezdve már csak a bódulat jöhet. Esetleg rengeteg vereség.
Gyorspartit játszani ketten nem jó, mert egy idő után elfárad és beleőrül az ember. (Bár némi őrültség nélkül nekivágni sem érdemes.) Így tehát úgy kell játszani, hogy ketten játszanak, s a harmadik (az előző vesztes) addig pihen.
Neki ez sem adatott meg.
Játszania kellett egész éjszaka, hiába adott vezérfórt, kétpercet, töltögette a poharakat – semmit sem használt, mindig nyert.
És ez nekünk nem volt szégyen.
Úgy éreztük magunkat, mint ama régi halandó, akinek a kedvéért „Bétóven” hazahozta a zálogházból a páncéltőkés „Bőzendorfer” zongoráját, hogy eljátssza rajta a „Fűreliz”-t.
Nem mi voltunk gyengék, ő volt zseniális.
Kiss Dénes barátom pár évvel az említett események előtt talált valahol egy „Asztalos”-féle sakk-könyvet, s kicsit beképzelt módon ráírta a fedelére (ami zsíros volt, és esküszöm, majd harmadát megette valami egér): „Ha ezt megtanulom, reszkess KÁDAS!”
Megtanulta, de Őt úgy sem tudta megverni. Így hát mindig engem vert meg.
Mindezért, azt hiszem, egy kicsit haragudhatnék én is a KÁDAS-ra, de nem teszem. Engem már senki nem fog olyan jólesően megverni, mint Ő.
Magabiztosan, fölényesen, szerényen, emberien.
Mit nem adnék én most egy gyalog-fórért (még a söröket is fizetném),
De a 30 évvel ezelőtti Miskolc már nincs meg, Szolnok is csak emlék, Újszászon pedig még sohasem jártam.

Én hűséges olvasója vagyok az Újszászi Híradónak, bár előfizetője sose voltam. Mikor Grósz Karcsi barátom előhozza a legújabb számot, gyorsan elolvasom, hogy mit írt bele (két példányban lefénymásolom neki, s elmorfondírozok azon, hogy ez már megint miféle alapon kapott nyilvánosságot), aztán gyorsan az újság végére lapozok, hogy kitanulmányozzam, kit vert meg KÁDAS a legutóbbi fordulóban.
      Bizony, barátom, öregszünk.
Én 49 vagyok, Te mennyi lehetsz, KÁDAS? 60? Úgy Isten éltessen!
Mert szomorú szívvel látom, öreg Barátom, hogy bizony-bizony manapság már néha-néha a győzelmek közé, eléggé el nem ítélhető módon becsúszik egy-egy döntetlen is.
Sic transit gloria mundi.

Amúgy pedig hálából: E2 – E4


Eger, 1999. január 12.


TANÁR ÚR!
                           G. K. – nak tisztelettel

Másolom nézd e pár verset
pedig hát
nem is szeretlek
még csak nem is szeretlek

Angyal-szép fejünket így hát
hébe-hóba
mártjuk porba s hóba
talán porba s hóba

Bizony mi ketten – két eretnek
kiket mások már
nem szeretnek
soha nem szerettek

De büszkeségünk ettől még nem áru
tán nem is Talizmán
pohár bor a világ peremén
sajátos világ egy pohár bor peremén