Halmai Istvánt az őt túlélő versei révén ismertem meg, barátai jóvoltából. Akik halálában sem
hagyták őt nyugodni, s hátrahagyott, szanaszét heverő versei révén visszahozták közénk.
A költőt, az embert mondhatni, ma se ismerem, csak annyit tudok, hogy utánam tíz esztendővel látta meg a napvilágot és élt kereken ötven esztendőt.

De a versei mindennél többet mondanak. Testvérhangokat hallok ki belőlük, a fanyar bölcselkedéssel és az akasztófahumorba oltott kedélyeskedéssel való kacérkodásában magamra ismerek. Pedig térben mennyire távol, más-más közegben éltünk!

Megeshetett volna, hogy egy szakadék választ el bennünket, de érdekes: ahogy megtudom, milyen viszonyban volt Ladányi Miskával, ez nekem olyan ajánlólevél, hogy menten elfogadom szellemi testvéremnek. Miska rebellis, nem alkuvó, nonkonformista, érzékeny, lírai, ragaszkodó szelleme cement közöttünk. Jó rokonság. Mestó ugyanúgy tudta ezt, ahogy én magam is megtapasztaltam. Valami ellenállhatatlanul vonz az elesett, mellőzött sorsokhoz. Talán csak a gyengék, a védtelenek ösztönös sajnálata ez, netán titokban magam is úgy érzem, hogy sorstárs vagyok velük, bár a látszat ennek ellene szól?

Kérdem továbbá: miért nem kényeztette el Halmai Pistát a sors? Miért nem fogadta be az irodalmi élet? A kánon? Naiv költői kérdések ezek, és sejtjük, azt hiszem, tudjuk is a választ, de késő

bánatnak ne nézd a fogát. Mestó egyszerűen úgy költő, hogy képtelen nem az lenni. Akkor is költő, amikor alszik. Amikor vonatra vár,  és a resti fütyül, és ég a fél világ, vagy egyszerűen egy fehér koporsó mögött bandukol, "s rugdal hegedűfutam-rögöt  Mögöttem ballag, apám, vagy utánad?"

Verseit enyéimként egyszerűen - szeretem!

Cseke Gábor
Csíkszereda, 2011. március 21.