Alighogy Balogh kitette a lábát a szobából, a virágmintás falnak álcázott rejtekajtón át belépett a bérgyilkos felesége. Elvette, megszámolta, majd egy vasládikába rakta a pénzt. Töltött magának egy vodkát tonikkal, a férjének egy pohár ásványvizet. Felvette az asztalról a fényképet, és nézegetni kezdte. Megjött a férj.

- Megvan a szalag?
- Igen.
- És a képek?
- Persze, drágám. Nem vagyok kezdő! – A fényképre mutatott. – Ilyen fiatal?
- Legszívesebben az apját tenném árnyékba! De hát ő fizet.
- Tényleg, hasonlítanak!
- Miért nem kértél többet?
- Ha előhívod a képeket, a szalaggal együtt tudunk majd mit kezdeni velük!
- Ez igaz. Idd meg a vizedet, Rudikám!
A bérgyilkos elmosolyodott.
- Csak akkor nevezel így, ha szeretnél valamit. Mit kívánsz?
- Láttam a kirakatban egy gyönyörűséges ruhát, világoszöld, ezüstös…
- Vedd meg!
- Cuki vagy! Mi bánt?
- Semmi, csak nem fér a fejembe ez a Balogh! Megöletni a saját fiát! Az ilyen ember a szememben egy patkány, egy féreg!
- És az, akiről beszélt? Tamasi vagy micsoda, az milyen? Csak annyit hallottam, hogy többször beszélt vele telefonon.
- Ha nem rendőr lenne, tisztelném. Talán így is tisztelem. Okos, rendes, humánus ember. Jó lesz megfigyelni, még ha csak messziről is.
- Mondtam már, hogy szeretlek?
- Nem elégszer.
Összecsókolóztak.

                                                             48.

- Nem maradhatunk itt! – szólt Andrea. – Minél messzebb kell kerülnünk a… a helyszíntől!
- Haza akarok menni!
- Nem javaslom.
- Miért?
Andrea nem felelt.
- Beszélj már! Miért?
Újra csönd követte a kérdést.
- Beszélj, vagy úgy akarsz járni, mint…
-    Nem tudnál megölni. Te nem tudnál megölni senkit.
Gergő a nő szemébe nézett, aztán elfordította a tekintetét. A műszerfalhoz nyúlt, lekapcsolta a rádiót. Andrea látta a fiú szenvedését, megkönyörült rajta.
- Most, hogy mind a ketten bűnösök lettünk, egy cipőben járunk, elmondom, miért nem akarom, hogy hazamenj. – Fiú újra őt nézte. Andrea arcán kis mosoly suhant át. – Ismerem apádat. A levél után, ha meg nem is ölne, de biztos, hogy bolondokházába juttatna téged. Hatalmas összeköttetései vannak, és rengeteg pénze. Apád egy szörnyeteg.
- Ezt akkor is tudtad, ugye, amikor megírattad velem a levelet – mondta csendesen, érzelmek nélkül Gergő.
- Nem tehettem mást. Talán nem kellett volna téged belekevernem. Talán.
- Nem vagy benne biztos?
- Megkedveltelek. Talán ezt nem lett volna szabad megengednem magamnak.
- Mi volt, mi a célod ezzel az egésszel? Nem pénz, azt már látom!
- Egyelőre érd be ennyivel!
Hallgattak. A hold kísértetiessé tette a környezetet, őket.
- És ha veled maradok, mi esélye van, hogy ép bőrrel megúszom, megússzuk?
- Ezt a kocsit még nem ismerik a rendőrök. Zoli semmiképpen sem beszélt róla.
- Ki az a Zoli?
- Az öcsém. Akit a házban láttál, aki elhozta a Ladát.
- Az az idős házaspár tényleg a szüleid voltak?
- Nem.
- Gondoltam.
Andrea lenyelte mondandóját, ahelyett így beszélt.
- Egy darabig a kocsi miatt nem kell aggódnunk. Jó messze innen keresünk egy motelt vagy egy panziót, kiveszünk egy kétágyas szobát, és átalusszuk az egész napot! Megfelel?
- Van jobb?
- Akkor mozgassuk meg tagjainkat, végezzük el, amit meg kell.
- Fáj még a feneked?
- Nem vészes.
Kiszálltak az autóból, járkáltak, hajlongtak, leguggoltak, felálltak, pisiltek, aztán visszaültek, és elindultak. Andrea lassan vezetett, hagyta, hogy az a néhány kocsi megelőzze. A kisváros távoli fényeit megpillantva Andrea az út szélén megállította az autót.
- Öltözzünk át!
„Ez valami mánia nála” – gondolta Gergő, de ő is kiszállt. A nő felnyitotta a csomagtartót, kivette és kicipzározta az utazótáskát.
- Vetkőzz gyorsan!
A fiúra zöld szövetnadrág, bordó ing, drapp zokni és világosbarna vászoncipő került. Andrea megfésülte, egy hatalmas ezüstkeresztet akasztott a nyakába. Magának fekete parókát választott, kis aranyláncra emlékeztető fülbevalót és egy vastag ezüst karkötőt.
Az éjszakai utazásnak meglett az az előnye, hogy Gergőnek nem tűnt fel, hogy bár sok kilométert megtettek, mégis közelebb álltak meg a panzió előtt, mint ahonnan elindultak. A tulajdonos eléjük sietett. Köszönt. Viszonozták.
- Bécsben indultunk, egész éjjel úton voltunk – magyarázta Andrea –, a fiam még csak-csak aludt, de én!
- Külföldieknek tetszenek lenni?
- A férjem osztrák, Gábor – Gergőre mutatott – ott született, de tud magyarul. Jobban, mint egy némelyik bennszülött.
A pocakos férfi Gergőhöz fordult.
- Bist du glaubig, Söhnchen?
- Nein, aber Mutti hat gesagt, ich sollte das Kreuz anhängen. So wind ’s imponierend für die Oma.
A tulajdonos nevetet.
- Es ist aber gut! Kétágyas kell tehát. Itt jobbra lesz egy jó szobám, direkt külföldieknek. Van benn zuhany is! Elkérném az igazolványát, az aláírás ráér. A fiúcskáé nem kell. Megvan még a Mariahilferstrasse?
Andrea ásítva mosolygott.
- Meg, meg, de éhesek, álmosak vagyunk.
- Bocsásson meg! Jöjjenek!
Egy szűk fehérre meszelt folyosón jobbra fordult, ők követték. Megállt, elforgatta a zárban lévő kulcsot, jobb kezével kinyitotta az ajtót a vendégek előtt.
- Parancsoljanak! Ha szükségük van valamire, csöngessenek.
Az ágyak fölött elhelyezett két gombra mutatott, a kulcsot belülre tette, meghajolt, jó pihenést kívánt és távozott.
Andrea bezárta az ajtót.
- Honnan ismered az osztrák dialektust?
- Nem ismerem, de ő se!
- Nem csalódtam benned. Már te is mersz játszani.
- Játék ez?
- Tusoljunk le, aztán futás a jó puha ááágyba!
Levetkőzött, hívta Gergőt is a zuhany alá. A meleg víz alatt ölelték, csókolták, szerették egymást. Megtörölköztek, Andrea leoltotta a mennyezet közepén lógó lila burájú lámpát, s lefeküdtek. Gergő rövid forgolódás után elaludt. Andrea felkapcsolta az ágya melletti asztali lámpát, megnézte, hány óra, lekattintotta a lámpát, tarkója alatt összekulcsolta a kezét, és nyitott szemmel gondolkodott. Elszenderedett. Amikor a szemetet szállító autó csörgése felébresztette, felöltözött, az étkezőben megreggelizett, majd a közben összeállított, tálcára rakott másik reggelit bevitte a szobájukba. Gergő ágya mellé tette a tálcát. Megpuszilta az alvó arcot, s lábbujjhegyen kiment, megkereste a tulajdonost.
- Lehet innen telefonálni anélkül, hogy megzavarnának?
- Természetesen, jöjjön az irodámba! A nagymamával tetszik beszélni?
- Mily… Igen, persze. A Gábor nagymamájával.
- Az viszont nem más, mint a magácska édesanyja! Igazam van?
- Hogy találta el?
- Ő is olyan csinos, mint te? – tette a kezét Andrea hátára a férfi.
A nő megrezzent az érintéstől, de búgó hangon felelt.
- Én férjes asszony vagyok!
- Nem kell erről tudnia a férjének!
- Most hadd telefonáljak! Majd később beszélgetünk.
- Magadra hagylak, drágaságom.
Andrea egy nagyot sóhajtott, amikor becsukódott az ajtó. Felemelte a kagylót, tárcsázott.
- Halló! Balogh lakás?