A két hátrahagyott kötet versei elolvasása után néztem meg neveit újra. Versei ugyanis befejezettek, érettek, készek, egészek. A polgári és a művésznevet hasonlítottam össze. Újságíró kollégaként Halmai Pista, tudatos művészként Bányász István. Közölnek ezek a nevek, hiszen mindkét név jelentős név. Az őseit nem ismerem, a művésznév-választás körülményeit sem, mindenesetre ez már a nem lehet véletlen kategória, ez önkényes műképzésre és műelemzésre alkalmas téma.

Leírom neveit fordítva, értelmes mondattá alakítva azokat (és nem őket).

István halmai. István bányász.

Az első hiányos mondat, azért annyit közöl, hogy van 1 István, aki rendelkezik halmokkal. A halmok a vízszintes szint felett lévő kisebb-magasabb, többé-kevésbé szabályos alakrajzú rendeződések, kisebb hegyek (megtisztulás, bölcsesség, istenhez való közelség, nap, megvilágosodás, stb.). Néhány halom: kőhalom, csonthalom, földhalom, sírhalom. Érzelmi töltéseik ezeknek a halmoknak általában negatívak, földrajzi képződmények esetében semlegesek. De van kincshalom is. A második mondat azt mutatja, hogy az első mondatban említett István foglalkozása bányász. Tehát a mélyben (bánya, pokol, szenvedés, sötétség, éjszaka, börtön, stb.) a vízszintes vonal, az X tengely alatt dolgozik, onnan hoz fel a felszínre dolgokat. Hogy halmai ebből a nyersanyagból vannak-e vagy azt máshonnan gyűjti, esetleg rájuk akadt, és most ő birtokolja azokat, az nem derül ki. Az etimológiát kihagyom.

Leírom így:

Halmai

István

Bányász

István

Így még teljesebb világkép bontakozik ki. A legfelső szinten a tiszta, magasztos dolgokkal, melyek az egyik István vállán, fején túl nyugszanak. A halmok többnyire rendezetlen formák. De vannak szabályossá rendeződöttek is. A középvonal a két név közt van. Legalul a másik István dolgozik, a fentebb említett konnotációjú mélyben, a sötétségben megmunkált anyag pedig a Bányász rész felett kerül a felszínre. Alsó István vállát sötét bánya terhe nyomja.

Ebben a világképben a két István egy érme két oldala, az egyik az emberi személyiség ösztönös, mélyben alkotó, a másik fényen alkotó, művészi lénye. Együtt működnek.

A pszichológia azt tanítja, hogy a gyerekrajzokban pozitív, ha valaki telerajzolja a lapot. Ha a sarokba, a szélekre is tesz alakokat, vonalakat, miegymást. Egyenletesen tölti ki a síkot. Halmai István neveinél, és verseiben is ezt tapasztaltam. Valamit, amit úgy tudnék mondani, versszerűség. Idézek: „csak állt (és élt) / igenek nemek körcikkjeiben / a bólintás tagadás érintőin / bámult kútba napba // és hitte / hogy a világ félkörívén / az ég valahol összeér a földdel” (Történet, a testvéremnek)

Bányász István versei tökéletesen versek a huszadik század végének, és még valami elfeledett hagyománynak a jegyében. C’est la vie című versében a Petőfi-féle, „a költészet örök témája a nyár, ősz, tél, tavasz, szerelem, élet, halál, szabadság” egyszerűsége komplikálódik, egyensúlyoz földszerű befejezés és levegőszerű, posztmodern indítás és tárgyalás után.

Pilinszky konkrétan, verscímként (In memoriam Pilinszky János, Pilinszky János), és parafrázisként is megjelenik. Halmai Egyszercsak című verse nyitó képsorától követi a Találkoztunk című Pilinszky-vers témáját, hangulatát, s módosítja azt. Míg amott vásári rideg maszkok tapogatóznak szigorúan, s szemgolyók gurulnak lejtőn, addig Halmainál ez „Mikor utoljára láttalak, / megőrült kaleidoszkópként / égtájak pörögtek körülöttünk egy hegyen.”, majd „Esni kezdett a hó, / és a megcsavarodó útról, / e kettétört gerincoszlopról / egyszercsak fölrúgta magát előttünk / az égbe / egy fácán –”

József Attila című is található a fönnmaradt versek között, s szövegrészletként is tettenérhető. Halmai sora Apám című versében: „nyárfasírás hullong egy temetőre”. József Attiláé: „Ezüstös fejszesuhanás játszik a nyárfa levelén.” (Reménytelenül) A fejsze-halál-sírás-temető, a suhan-hullong, s a nyárfa egyértelmű rájátszás.

Ami verseiben mégis igazán megkapó és személyes, az átmenetiség. Repülőtér, benzinkút, átmeneti helyek. Kabát, lakótelep, átmeneti szabadság, takarók. Átmeneti italok és nők, s az évszakok. Onnan könnyebb a jóba s a rosszba is visszanézni s előre. Otthon sosem vagyunk. Csak az Őszben.