Egy hajnali utazás /O călătorie în zori

Mind gyakrabban ébredek hajnali háromkor, kába csöndben és moccanatlanságban, és az a váratlan érzés tör rám, hogy a világnak nyoma veszett. Próbálom felismerni a helyiségben lévő tárgyakat: az eltűnés az, amit konstatálok, kevésbé a jelenlétet. A világnak éppen a tartásossága veszett oda.

A villanykapcsolóhoz pattanok, felkattintom. Úgy tűnik, a dolgok a helyükön, viszont mások, mint nappal: füstölgő valószerűtlenség, a nemlét lejt kékes táncot fölöttük, süvítő szél tombol odaátról. Súlyukat vesztik. Egyetlen tárgy sem eléggé tömött, nem elég kézzelfogható, hogy ne lássam, miként pislákol benne az üresség; a padlótól, ahová lépek a székig, amelyre támaszkodom és a falig, amit azzal az érzéssel tapogatok végig, hogy a kezem elsüllyed benne és keresztül hatol rajta: akárha a vak tenyerével pásztáznám a papírt, kísérelném meg ujjaim közé csippenteni a betűket, majd szétszórni őket a világban, mintha selyemhernyók lennének.

Hajnali háromkor semmi sem képes meggyőzni arról, hogy nem hullok szét bármelyik pillanatban, a környező tárgyakkal egyetemben. A mozdulatlanság és a némaság fülsiketítő. Kapkodva öltözöm. Remegek a nyugtalanságtól. Az utcára lépek. Mozgó dolgokra, lényekre vadászok. Nekivágok a körútnak, a Győzelem-tértől egész a Baromvásár-térig és vissza, oda és vissza. Ez idő tájt senki se jár arra. Senki, semmi nem mozdul. Sehonnan nem számíthatok bizalomra. Ráadásul épületek és felüljárók vastag betonfalai tűnnek törékenynek, elvontnak, illuzórikusnak, semmi biztosítékom rá, hogy következő lépésemmel nem süllyedek el a kövezetben. Az idő rendhagyóan kitágul. Már-már nem is telik.

Öt óra felé, végre, beköszönt a várva várt zsivajgás. A lények körvonalat nyernek, összeállnak. A rettegés meghátrál. A valóság visszaszüremlik a személyekbe és a dolgokba. A falak ismét megvetik lábukat a földön. Súlyukat visszanyerik, s ezzel együtt újra áttetszőek, tartalmasak lesznek, ahogy lenniük kell, hogy a világ világ lehessen. Hat felé, amikor a hajnal már bizonyosság, végre visszatér a bizalmam. Megtérek a szobámba. Akkor kezdődik közösségi létem, amikor magamhoz ölelem a világot. Hálás vagyok a valóságnak, hogy hűséges a dolgokhoz. Hálás vagyok az utcai szemetesnek, hogy megszokott, minden reggeli zajait hallatja. Mindenek előtt a jelentéktelen dolgoknak és gesztusoknak vagyok hálás, amelyek szelídségük és kitartásuk révén biztosítanak, hogy ami megszokott és családias, az fontosabb a természetellenesnél, a háborúságnál és a katasztrófáknál. Hatkor, végre, aludni térhetek egy órácskát. A világ ébren őrködik. Most biztos vagyok benne, eléggé eleven ahhoz, hogy gátat vessen a széthullásnak.

Nem tudom, az ember az, aki élő, vagy a félelem. Ezernyi reggelbe burkolózva, az ember egyetlen éjszaka okán is azzá válik, amit az rámért: félelemmé!

Egyedül vagyok, tehát élek. Rozoga kapuknál személyi igazolványomat kérik.„Félelem”, mondom, és engednek belépni, vagy talán távozni.

A félelem maga az apa. Vagy a lánya. Az érthetetlen értelem. A teremtés eladó lánya, aki kibontja dagadó, kamaszos, még egyetlen testet sem érintett mellét, de aki lépésről lépésre húsomhoz és gondolatomhoz tapadva nyargal. Mert a testemnél elevenebb a gondolatom. Izmosabb. Teltebbek a csípői. Feszesebbek.

Tegnapi vagyok, e tegnapi meg annyit ér, mint a Kalahari sivatag homokja. Amely a maga módján egyedül van, idegenül, szétborzoltan, mint egy Tao elméletről szóló könyv.

Próbálom tehát újrateremteni. Hogy ürességgel töltsem ki az illogikus dolgok egyikét, a kivonást.

Vagyis, ami értelmetlen, az elkezdődhet.

Vagyis, engedélyünk van az árapályhoz.

Vagyis a kéz hullámmá lesz és a vér partközellé.

Tehát az üresség maga jár a vízen.

Tehát megnyersz mindent, amit elveszítesz. Minden, ami a tiéd, megfojt. Tehát csak a távolodásod révén növekedhetsz, lehetsz jelen, mint hogyha.

Vagyis a várvavárt vagy, aki sosem jön el, mert menet közben elnyeli az út.

Tehát, a mozdulatlanság idejét végig szaladva, a hajókat beszövi a pók. Hálóikat régóta gyémánttá lett szelek dagasztjákHűvös horgonyokat eresztenek alá, amelyek félelmet keltenek a parton, mint a szigony egy roppant harcsában. A kételkedők közé befészkeli magát a félelem, a cinikusok közé – a kételkedés. Indul a nyár és a nudista szezon.

Kedves uraim, a világ százszázalékosan újra ismeretlen.

Nouăzeci nr. 16, 1993 augusztus.