"Ezeket a sorokat Gróf Széchenyi István írta le. Életét nemzete szolgálatának áldozta, valóban a legnagyobb magyar volt. Sorai őszinték, ezért maróak, olykor kegyetlennek tűnnek, de minden betűje a magyar sors jobbításáért íródott. Ha csak egyszer is eljutnánk oda, hogy hozzá hasonló őszinteséggel szemlélnénk önmagunkat, Magyarország úgy törne föl Európában, mint az forró gejzírek Izland földjén.

Adót kell vetni mindazon ábrándra, ámításra, elcsavart ideára, misztifikációra, szemfényvesztésre s efféle tulajdonra, mellyel oly nagyszáma a régi álmábul felébredt magyarnak megnemszünőleg csalja magát és csal mást.

Inkább kivánom, sülyedjen vérünk rövid vonaglás után semmiségbe, hogysem utóbb is, mint eddig s mint ma, egy magát emésztő, hiuságtól szétboncolt, féregrágta, magán segíteni és se halni, se élni nem tudó nyomorék vázként undokitsa el a közemberiség nagy családját.

Mert nincs tagadás, hogy valahol több képzeleti tehetség, de egyszersmind több nyavalygó képzelet is létezzék, mint magát szünetnélküli álmokban hintázni szerető Hunniában.

Századokon keresztül a magyar hízelkedéshez szokott, amibül honaink nagyrészének önmaga túlbecsülése, gőgje s hiúsága támada; az igaz, egyenes szótul pedig elszokott, amibül megint soknak azon teljem meggyőződése vevé eredetét, hogy Hunniát, mint dicsőségtül ragyogót, s lakosit, mint magas helyen állókat a világ bámulja és irigyli.

A magyarnak általján véve azt vetik szemére, hogy egyedül szalmatűzként lobban fel, cserfaként azonban soha nem ég. S nyuljunk kebleinkbe, nem ugy van-e? Bizony nem tagadhatjuk. Ámde mi oka ennek? Eddielé a magyarnak vezetők, jobbára, sőt kirekesztőleg mindig a nemzet enthusiasmusára appelláltak, számitási tehetségét azonban soha nem iparkodtak kellőleg ébreszteni, rektifikálni és azt tervük alapjául használni, honnét aztán természet szerint többnél több láng és füst s ebből támadó hamu vevé okszerint eredetét, de annál kevesebb életmeleg fejledezett, mely igazi és tartós egészségre emelhette volna nemzeti testünket.

Alig van köztünk ember, ki a másik megaláztatásán ne örülne!

Agyarkodunk egymás ellen, mint a tehetetlen sajtférgek!

Az emberi nemben lappang, sőt a magyarban éppen nem lappang, de valami ocsmányul kitűnik az irigység és a sültgalambra sóvárgó oly igen különös étvágy.

A magyar magát senkinek alávetni nem akarja, itt mindenik vezér, ur akar lenni. A magyar ember jókedvében fölrúgja a port és fölkiált: itt a világ közepe!

Minek is nevezzük ezt a különös szeszt, mely mindegyik kolompos, vezér vagy egyedül saját erejére támaszkodó pártkalandor akar lenni, s ehhez képest nincs is a világnak tán oly legkisebb féket, rendszert nem tűrő, s ekkép oly kevéssé egy soron álló, összetartó, s ennélfogva, természetesen aránylag ahhoz, mi lehetne, oly gyönge, oly magán segíteni nem tudó népe, mint a magyar.

Valóban szomorú az eset, s vérünket tekintve, szomorubb, mert gyűlöltségi hajlama nem egy magyarnak koránt sincs kimerítve azon antipátia áltat, mellyel az arisztokrácia iránt viseltetik, de midőn con amore gyűlöli ezt, nem kevésbé gyűlöli a kormányt, gyűlöli az egyházi rendet, gyűlöli a katonát, gyűlöli a németet, gyűlöli a horvátot, gyűlöli a tótot, gyűlöli a görögöt, gyűlöli a városi polgárt, gyűlöli a kereskedőt, gyűlöli egyik a másikat stb. szóval: gyűlöl mindent, mert hiszen hasonneműjével sem él békében, paraszthoz vonzó szerelme pedig bizony nem óriási s mégis biztos öbölben véli magát, mert hiszen mégis szeret valamit, s pedig legőszintébben s mindennek fölött, t. i. a hazát, vagy tulajdonképen – mert ugyan mi a puszta haza a benne lakó egyesek nélkül – a hazával mindig egybekevert saját drágalátos magát!"