Ma egész nap búsúlni fogok. Pedig vasárnap van. Szép, őszi vasárnap. Odaülök egy félreeső fa tövébe, ahol nem lépnek reám bakancsos hangulatok. És szomorkodom. Mint egy sebzett állat. Ott fogok üldögélni egész nap. Reáhajtom a fejem valamire, ne legyen olyan nehéz a sok, összegereblyélt álmodozástól.

 

Mert lám, ez a Stoica minden elképzelt jó versemet elírta előlem. Mégpedig fiatalon. Hogy nekem miért nem jutott időm ilyen együgyű, szép versekre, azon fogok tűnődni egészen estig. Amíg meg nem fázom. Aztán bebugyolálom magam. Pókhálóval és fonnyadt levelekkel, s bebújok valahová. Reggel pedig, amint fölébredek, s kitörlöm a csipámat, ott, helyben összerakok valami együgyű versikét. Lepkékből, mohából, szúnyogokból.

 

Arról, hogy jól meg kellett volna csípnem a tanítónéni fenekét. Amikor azt magyarázta az iskolában, pont az én padom mellet, hogy ideje immár szépen és okosan készülődni az életre. Mert maholnap felnövünk és jönnek a komoly, szigorú, okos bácsik a néptanácstól. Nem tudom még, milyen lesz majd az az együgyű vers. Mert elírta előlem ez a Stoica.

 

Persze, hogy elírta. Mert neki eszébe jutott, hogy megcsípje a tanítónő fenekét. Pont a himnusznál. Vagy a legújabb órarendnél. Amelyben benne volt a jó magaviselet. Legjobban a jó magaviselet rontja meg az ártatlan gyermeki lelkeket ! Ezt most már tudom. De mintha késő lenne, hogy egy jó parittyát szerezzek magamnak. Amivel megcélozhatnám a földgömböt is, mely ott állt az igazgatói szoba asztalán. 

 

Marosvásárhely, 2009 augusztus 16

 

*

 

Tudna ennél valaki illőbb végszót az égből letekintő Stoica mester együgyű mondolataihoz?