Kőrösi Sándornak
Ha én isten lennék,
az első dolgom az lenne, hogy
betérnék egy útszéli kiskocsmába
egy pofa sörre. Talán egy felest is innék.
Például gint.

Ha én isten lennék,
 és ha elkapna
– mondjuk – a szamárköhögés,
kerüljön bármennyi fényévembe,
felkeresnék egy természetgyógyászt.
Mert nem hinnék a pantheizmusban.

Ha én isten lennék,
a római katolikusok istene,
ultiznék a Szentlélekkel és
a Fiammal.
Megdolgoztunk ennyi szórakozásért, nemde.

Ha én isten lennék,
semmiféleképpen nem hinnék
a politeizmusban, sőt
kételkednék a
monoteizmusban is, hiszen
lenne rá időm.

Ha én isten lennék,
betölteném a Teret,
vagy az Időt,
vagy mind a kettőt.

Ha én isten lennék,
olyan, de olyan gonosz lennék,
hogy az na.
Vagy jó?
Nem is tudnám, de egy biztos:
hogy az na.

Ha én isten lennék,
elmennék Vatikánba.
Álruhában mennék, és
belül mosolyognék, hogy
nem ismer fel még a pápa sem.
Aztán átballagnék a Szent Péter bazilikába
és a Sixtus-kápolnába, mert
meg kéne már nézni azt a sok szép
képet, ami bennük van állítólag.

Ha én isten lennék,
el sem tudnám képzelni
(no, mit vagy kit?)
magamat.

Ha én isten lennék,
naphosszat csak bámészkodnék,
hogy is van ez?

Ha én isten lennék,
nagy becsben tartanám
az ateistákat.

Ha én isten lennék,
úgy leteremteném az embert,
hogy azt haláláig emlegetné.

Ha én – ne adjam – isten lennék,
aztat el se hinném.