Az előadást fordította és feliratozta: Regina Saphier Négy éve is jártam itt, és emlékszem, hogy akkoriban, az előadásokat nem tették fel az internetre, azt hiszem, hogy a TEDesek egy dobozban kapták meg a DVD-ket, amolyan gyűjteményes kiadásban, melyeket polcaikra tettek, és azóta is ott porosodnak.

(Nevetés)

Tény, hogy Chris [Anderson, a TED kurátora] felhívott, egy héttel az előadásom után, és azt mondta: "Elkezdjük feltenni őket a netre. Feltehetjük a te előadásodat is?" Azt feleltem, "Persze.".

És négy évvel később, mint említettem... 4... nos... 4 milliószor töltötték le... Úgyhogy gondolom ezt meg lehet szorozni hússzal, hogy megkapjuk a nézők számát. És ahogy Chris mondta: az emberek ki vannak éhezve, hogy videókat lássanak rólam.

(Nevetés)

(Taps)

... ti is érzitek?

(Nevetés)

Szóval, ez az egész esemény, ami itt folyt... alapos felvezetés volt csupán, hogy újabb előadást tartsak nektek, és íme, itt van.

(Nevetés)

Al Gore is előadott azon a TED konferencián, melyen én is beszéltem, 4 évvel ezelőtt, és ő a klíma krízisről beszélt. És ezt meg is jegyeztem, utolsó előadásom végén. Úgyhogy akkor onnan folytatnám, ahol abbahagytam, mert őszintén szólva, csak 18 percem volt. Tehát, mint mondtam...

(Nevetés)

Igaza van. Úgy értem, nyilván nagyszabású klíma krízis van. És aki nem hiszik, azoknak többet kellene kimozdulni. (Nevetés) De én hiszem, hogy van egy másik klíma krízis, éppen olyan súlyos, mely ugyanott gyökerezik, és mely éppen olyan sürgető. És ez alatt azt értem ... és persze mondhatjátok erre, hogy "Nézd, elég volt, nekem már van egy klíma krízisem, nem igazán kell a második." De ez nem a természeti erőforrások krízise, bár hiszek abban is, hanem az emberi erőforrások krízise.

Alapvetően hiszem, mint ahogy sok előadó már említette az elmúlt napokban, hogy nagyon kevéssé aknázzuk ki a tehetségeinkben rejlő lehetőségeket. Rengetegen élik le úgy az életüket, hogy fogalmuk sincs, miben tehetségesek, vagy, hogy bármilyen említésre méltó tehetséggel rendelkeznek. Mindenféle emberrel találkozom, akik nem gondolják, hogy bármiben is jók lehetnek.

Tulajdonképpen a világot két csoportra osztom. Jeremy Bentham, a nagy haszonelvű filozófus, egyszer azzal érvelt... Azt mondta: "Kétféle ember van a világon, azok, akik két részre osztják a világot, és azok, aki nem." (Nevetés) Én két csoportra osztom. (Nevetés)

Mindenféle emberrel találkozom, akik nem szeretik, amit csinálnak. Úgy élik az életüket, hogy túl lesznek rajta. Nem okoz nekik nagy örömet, amit tesznek. Kibírják, nem élvezik, és a hétvégét várják. De olyan emberekkel is találkozom, akik imádják, amit csinálnak, és el sem tudják képzelni, hogy valami mást műveljenek. Ha azt mondanád nekik, hogy: "Soha többet ne tedd ezt." azon gondolkodnának, hogy mit hordasz itt össze. Mert nem azt csinálják, hanem ők azok, amit csinálnak. Azt mondják majd, "Tudod, ez vagyok én. Őrültség lenne a részemről, ha fölhagynék ezzel, mert a legautentikusabb énemhez szól." És ez nem igaz az emberek elég nagy részére. Ténylegesen, az ellenkezője a jellemző, és úgy gondolom, hogy ez csak az emberek kis százalékára igaz. Azt gondolom, hogy erre rengeteg

lehetséges magyarázat létezik. Előkelő helyen áll az oktatás, mert ez az, ami rengeteg embert eltérít a természetes tehetségeitől. És az emberi erőforrások olyanok, mint a természeti erőforrások, sokszor nagyon mélyen vannak eltemetve. Keresned kell őket. Nem hevernek szanaszét a felszínen. Létre kell hoznod a megmutatkozásukhoz szükséges feltételeket. És úgy képzelnéd, hogy mindez az oktatáson keresztül történik. De túl gyakran nem ez történik. A világ minden oktatási rendszere pillanatnyilag reform alatt áll. És ez nem elég. A reform hasztalan, mert egy rossz modell javítgatásáról szól. Amire most szükségünk van ... és ez a szó sokszor felmerült az elmúlt napokban... az nem az evolúció, hanem egy forradalom az oktatásban. Át kell alakítani valami teljesen mássá.

(Taps)

Az igazi kihívás, az oktatási innovációban rejlik. Az innováció kemény dolog, mert olyasmit követel meg, amit az emberek általában nem tartanak valami könnyűnek. Azzal jár, hogy meg kell kérdőjelezni, amit eddig természetesnek vettünk, dolgokat, melyeket nyilvánvalónak gondoltunk. A reform és az átalakítás nagy gondja, a józan ész zsarnoksága, azok a dolgok, melyeket az emberek általában gondolnak, hogy "Nos, nem lehet máshogy, mert így szokás csinálni."

Találtam egy klasszikus Abraham Lincoln idézetet, úgy véltem, szívesen hallanátok tőle idézetet, az előadásnak éppen ezen a pontján. (Nevetés) 1862 decemberében ezt mondta, a Kongresszus második éves gyűlésén. De elöljáróban el kell mondjam, hogy fogalmam sincs, mi történt akkoriban. Britanniában nem oktatunk Amerikai történelmet. (Nevetés) Elnyomjuk. Tudjátok, erről szól az oktatáspolitikánk. (Nevetés) Kétségtelen, hogy valami izgalmas történt 1862 decemberében, melynek a köztünk lévő Amerikaiak tudatában lesznek.

Ezt mondta: "A csendes múlt dogmái, alkalmatlanok a viharos jelen számára. A helyzet nehézségekkel terhes, és együtt kell felemelkednünk az eseménnyel." Nagyon tetszik. Nem felemelkedni hozzá, hanem vele emelkedni. "Mivel esetünk új, új módon is kell gondolkodnunk róla, és új módon kell cselekednünk. Fel kell ébrednünk a múlt bűvöletéből, és akkor megmenthetjük országunkat."

Imádom ezt a kifejezést, hogy: "felébredni a bűvöletből". Tudjátok, hogy mit jelent? Hogy mind valamilyen gondolat bűvkörében élünk, melyet egyszerűen természetesnek veszünk, mint a dolgok természetes rendjét, ahogy a dolgok vannak. És hiedelmeink tömegei nem olyan módon alakultak ki, hogy megfeleljenek eme század követelményeinek, hanem oly módon, hogy korábbi századok körülményeivel tudjunk megküzdeni. De elméink a mai napig ezek által hipnotizáltak. És esetenként fel kell ébrednünk bűvöletükből. Persze ezt sokkal könnyebb mondani, mint megtenni. Különben elég nehéz tudatosítani, hogy mi az, amit természetesnek vesztek. Ennek oka éppen az, hogy természetesnek veszitek.

Hadd kérdezzek tőletek valamit, amit gyaníthatóan természetesnek vesztek. Hányan vannak túl a 25. életévükön? Na ez nem olyan valami, amit természetesnek vesztek... Biztos, hogy ismeritek már ezt az érzést. Vannak itt 25 évnél fiatalabbak is? Nagyszerű. Akkor most a 25 évesnél idősebbek, feltennétek a kezeteket, ha van rajtatok karóra? Na, ez komoly hányada a jelenlévőknek, igaz? Kérdezd csak meg ugyan ezt egy tinikkel zsúfolt teremben. A tinik nem hordanak karórákat. Nem mintha nem lennének rá képesek, vagy nem lehetne, csak gyakran nem teszik, és kész. Az ok, tudjátok, hogy mi, egy pre-digitális korban nevelkedtünk, azok, akik 25 évesnél idősebbek. Szóval, ha mi meg akarjuk tudni az időt, hordanunk kell valamit, ami megmutatja. A srácok egy digitalizált világban élnek, és számukra az idő mindenütt ott van. Nincs okuk karórát viselni. Mellesleg nektek sem kell hordani, csak mivel mindig is ezt tettétek, továbbra is ezt teszitek. A lányom sosem hord órát, a lányom Kate, aki 20 éves. Nem látja értelmét. És azt mondja: "Egyfunkciós eszköz." (Nevetés) "Hát ez milyen béna már?" Erre én: "De mutatja a dátumot is." (Nevetés) "Több funkciója is van."

Lássuk be, vannak olyan dolgok az oktatásban, melyek bűvöletükben tartanak minket. Engedjétek meg nekem, hogy bemutassak néhány példát. Egyikük a linearitás az oktatásban, hogy itt kezdődik, végigmész egy pályán, és ha mindent jól csinálsz, a végén rendben leszel egy életre. Mindenki, aki a TED-en beszélt, értelemszerűen utalt arra, sőt néha kifejezettel arra utalt, hogy itt egy másik történetről van szó, hogy az élet nem lineáris, hanem organikus. Életeinket szimbiotikusan hozzuk létre, miközben felfedezzük tehetségeinket, azokkal a körülményekkel kapcsolatban, melyeknek létrehozásában segítségünkre vannak. De tudjátok, megszállottjai lettünk ennek a lineáris narratívának. És ebben az elvrendszerben, az oktatás csúcsa, hogy valaki bekerül a felsőoktatásba. Azt hiszem, hogy megszállottjai vagyunk annak, hogy az embereket főiskolára [vagy egyetemre] küldjük, bizonyos fajta felsőbb iskolákba. Nem azt mondom, hogy nem kell továbbtanulni, de nem mindenkinek kell, és nem kell mindenkinek most azonnal. Majd talán később mennek, nem most azonnal.

Régebben jártam fönt San Francisco-ban, és könyveket szignáltam. Volt ott egy fickó, vett egy könyvet, a harmincas éveiben járt. Mondom neki: "Mivel foglalkozol?" És azt válaszolta, hogy: "Tűzoltó vagyok." És erre én: "Mióta vagy tűzoltó?" Válasza: "Mindig is... mindig is tűzoltó voltam." Erre én: "Nos, mikor döntötted el?" Azt mondta, hogy: "Gyerekként." Így folytatta: "Tulajdonképpen ez már a suliban is probléma volt, mert az iskolában mindenki tűzoltó akart lenni." És leszögezte: "De én tényleg tűzoltó akartam lenni." Hozzátette: "Amikor elérkezett az utolsó év, a tanárom nem vett komolyan. Illetve az egyik tanár nem vett komolyan. Azt mondta, hogy eldobom az életemet, ha ez minden, amit kezdeni akarok vele, és hogy főiskolára kellene mennem, hogy professzionális szakember legyek, és hogy nagy lehetőségek rejteznek bennem, és elpocsékolom a tehetségemet, mely kibontakozhatna." És azt is mondta, hogy: "Mindez megalázó volt, mert a tanár, az egész osztály előtt mondta ezt, és borzalmasan éreztem magam. De tudtam, hogy mit akarok, és amint végeztem, a tűzoltósághoz jelentkeztem, és felvettek." "Tudod, éppen ez a tanár jutott eszembe, épp csak pár perce, amint előadtál." "Mert hat hónapja, megmentettem az életét." (Nevetés) Azt mesélte: "A tanár egy autóroncsban volt, kihúztam és újraélesztettem, és a felesége életét is megmentettem." "Azt gondolom, hogy már jobban értékel engem."

(Nevetés)

(Taps)

Szerintem az emberi közösségek, a tehetségek sokféleségére épülnek, nem a képesség egydimenziós koncepciójára. És kihívásaink kellős közepén... (Taps) Szóval a kihívás lényege, hogy újra kell értékelnünk a képesség fogalmát, és az intelligencia fogalmát. Ez a linearitás dolog, ez egy probléma.

Amikor L. A.-be érkeztem, úgy 9 éve, belebotlottam egy oktatáspolitikai kijelentésbe, amit gyaníthatóan jó szándékkal írtak, és ami ezt állította: "A felsőoktatás az óvodában kezdődik." Nem, nem ott kezdődik. (Nevetés) De nem ám. Ha lenne időnk, most belemehetnénk ebbe, de nincs időnk. (Nevetés) Az óvoda az, ami az óvodában kezdődik. (Nevetés) Az egyik barátom egyszer azt mondta, "Tudod, a hároméves, az nem a hatéves fele." (Nevetés) (Taps) Háromévesek.

De mint az előző konferenciaszakaszban hallhattuk, ma már olyan verseny van az óvodai helyekért, a jó óvodai helyekért, hogy az emberkéket már három éves korukban meginterjúvolják emiatt. Ott ülnek a gyerekek, a szigorú bizottság előtt, tudjátok, az életrajzaikkal, (Nevetés) a paneltagok lapozgatnak, és azt mondják: "Ez minden?" (Nevetés) (Taps) "36 hónapja él, és ennyi, amit fel tud mutatni?" (Nevetés) "Eddig semmit sem ért el, valljuk be. Az első hat hónapját anyja emlőjén töltötte, véleményem szerint." (Nevetés) Látjátok, ez a koncepció szörnyű, de vonzza az embereket.

A másik nagy ügy a konformitás. Oktatási rendszereinket a gyors-éttermi modellre építettük. A minap erről beszélt Jamie Oliver. Tudjátok, a vendéglátásban, kétféle minőségbiztosítási modell létezik. Az egyik a gyors éttermi modell, melyben minden sztenderdizált. A másik a Zagat [éttermi útmutató] és a Micheline [csillagok színvonalát elérő] éttermek modellje, ahol a dolgok nem sztenderdizáltak, a helyi körülményekhez alkalmazkodnak. És mi nyakig benne vagyunk az oktatás gyors-éttermi modelljében. És ez elszegényíti a lelkünket és leszívja az energiánkat, éppen ahogy a gyors-éttermi étel lemeríti a fizikai testünket.

(Taps)

Fel kell ismernünk egy pár dolgot. Az egyik az, hogy az emberi tehetség elképesztően sokféle. Az embereknek nagyon sokféle adottságaik, hajlamaik vannak. Nemrég rájöttem, hogy gyerekkoromban kb. ugyan akkor kaptam gitárt, mint amikor Eric Clapton kapta a sajátját. Tudjátok, csak azt akarom mondani, hogy Eric-nek bejött. (Nevetés) Valahogy nekem nem. Nem tudtam megszólaltatni, akármilyen gyakran és erősen fújtam bele. Nem akart működni.

De nem csak erről van szó. A szenvedélyről is beszélek. Az emberek néha olyan dolgokban jók, ami nem érdekli őket. A szenvedélyről van itt szó, hogy mi kavarja fel a lelkünket és az energiánkat. Ha azt csinálod, amit szeretsz, amiben jó vagy, akkor az idő természete teljesen megváltozik. A feleségem épp most írt meg egy regényt, és szerintem nagyon jó könyv, de órákra eltűnik. Tudod milyen, amikor olyasmit csinálsz, amit szeretsz, egy óra olyan, mintha öt perc lenne. Ha olyasmit művelsz, ami nem rezeg megfelelően a lelkedben, öt perc olyan, mintha egy óra lenne. És az ok, mely miatt olyan sok ember kilép az oktatási rendszerből, az nem más, mint hogy nem táplálja a lelküket, nem tölti fel őket energiával, nem tölti el őket lelkesedéssel.

Úgyhogy metaforákat kell váltanunk. Az oktatás ipari modelljéről, mely a gyári modell, mely a linearitáson alapul, és a konformitáson, és az emberek katonás rendbe állításán... át kell térnünk egy olyan modellre, mely sokkal inkább a mezőgazdaság elvén működik. Rá kell ébrednünk, hogy az emberi kiteljesedés, nem egy mechanikus folyamat, hanem organikus. És az emberi személyiségfejlődés kimenetele nem megjósolható, csak annyit tehetsz, hogy egy farmer módjára, létrehozod azokat a körülményeket, melyek között elkezdenek kibontakozni.

Tehát, amikor a reform vagy a transzformáció céljából tekintünk az oktatásra, nem valamilyen rendszer klónozásáról van szó. Vannak nagyon jó modellek, mint a KIPP [kipp.org], ami egy nagyszerű rendszer. Rengeteg csodás modell van. Az egész arról szól, hogy testre kell szabni, és személyessé kell tenni az oktatást, azon emberek számára, akiket tanítunk. És ez, azt gondolom, a jövőre adott válasz, mert ez nem egy új megoldás kalibrálgatása, hanem egy új mozgalom megteremtése, az oktatásban, melyben az emberek saját megoldásaikat fejlesztik ki, de külső segítséggel, egy személyes tanmenet alapján.

Na már most, ebben a teremben, olyan emberek vannak, akik az üzleti világ különleges erőforrásait képviselik, a multimédia és a internet világában. Ezek a technológiák, a tanárok rendkívüli tehetségeivel kombinálva, lehetővé teszik az oktatás forradalmasítását. Hadd sürgesselek benneteket, hogy vegyetek részt ebben, mert életbevágó, nem csak magunk miatt, hanem a gyerekeink jövője szempontjából is. Az ipari modellről át kell térni az organikus modellre, melyben minden iskola virágozhat holnaptól. Hiszen a gyerekek [főleg] az iskolában tapasztalják meg az életet. Vagy otthon, ha az otthoni oktatást választják [számukra], a családdal és a barátokkal.

Itt sok szó esett az álmokról, az elmúlt napokban. És csak gyorsan azt szerettem volna ... ... tegnap este, nagy benyomást tettek rám Natalie Merchant dalai, melyekben újraélesztett néhány régi verset. Gyorsan szerettem volna nektek felolvasni egy nagyon rövid verset, W. B. Yeats-től, akit talán ismertek. A szerelméhez írta, Maud Gonne-hoz, és azon búsong, hogy nem tudja neki megadni azt, amire szerinte a nő vágyik, Valami ilyesmit akar mondani: "Van itt valamim, de lehet, hogy nem ezt keresed."

Szó szerint ezt mondja: "Ha enyémek lennének az egek hímzett szövetei, melyeket arannyal szőttek, és ezüst fénnyel, a kékes és a homályos, és az éj, a világosság, és a félhomály sötét kárpitjai, a lábaid elé teríteném e textileket; De nekem, mert szegény vagyok, csak álmaim vannak; Ábrándjaimat terítettem eléd; Lépj puhán, mert álmaimon lépdelsz." És minden nap, mindenhol, gyermekeink álmaikat terítik a lábaink elé. Puha lépésekkel haladjunk.

Köszönöm.

(Taps)