Volt már szó arról, hogy Carlofranco járt egyetemre, mi több, ki is járta. Hogy ez megvalósult, nagy szerepe volt annak, hogy befejezte a középiskolai tanulmányait. Ezt nem a humorizálni akarás mondatja velem: előfelvételisként 11 hónapot a hódmezővásárhelyi Zrínyi Miklós laktanyában töltött.

A bevonulás napján, a zűrzavar viszonylagos csillapodása és az alakulatba sorolás után századparancsnoka összehívta őket. Beszédét ekképpen indította: „Maguk mind egyetemisták, soknak maguk közül még érettségije is van!” (Azon már sem Carlofranco, sem néhány századtársa nem csodálkozott, hogy a beszéd – mint majd a százados legtöbb későbbi beszéde is – így fejeződött be: „Sőt!”, esetleg: „És.”)

A másik, amit elöljáróban el kell mondanom, hogy minden játék, sport, legyen egyéni vagy társas játék, még tiszta formájában is az életet modellálja. Hát még, ha…
A falusi gimnázium tornaterme tágas volt, jól felszerelt, az akkor legkorszerűbb tervek alapján épített iskolaépület földszintjén helyezkedett el. Hiába, hogy a nemek aránya körülbelül azonos volt, a testnevelésórák koedukáltak voltak. A fiúk epekedve nézegették a dresszbe öltözött, helyesebben vetkőzött lányok domborodni kezdő idomait, a bátrabbak oda-oda is szóltak, ajánlatokat tettek, amire a lányok többsége büszke, de kicsit ideges vihogással válaszolt. Az osztály legszabadszájúbb lánya verbális utalásokat is tett a fiúk édesanyjára, amire viszont a fiúk röhögése felelt.
A megkövetelt tananyagok, kötélmászások, gyűrű-, nyújtó-, medicinlabda- és talajgyakorlatok, különféle labdajátékok, kislabda-dobások, futások, a bordásfalakon végzett műveletek után szinte mindig maradt 10-15 perc játékra is. A fiúk legtöbbször a terem egyik felében fociztak, a lányok kézilabdáztak a másik felén, volt ugyan kosárlabda palánk, ám ez a sport még nem dívott annyira, mint az elamerikásodott jelenben, gyakori volt a pókfoci, a kidobós játék, de a prímet egy, csak a fiúk privilégiumának számító játék vitte, amit jobb híján „lovagi tornának” nevezhetnék. Lehet, hogy ez is volt a neve. Játszották, de egyikőjük sem emlékszik, miként nevezték meg, a tanár pedig, akiért szigorúsága ellenére is rajongtak, s akitől megkérdezhetnék, a tanár már évtizedek óta halott. Igen, a lovagi torna tűnik esélyesnek, hiszen nézőként végigizgulták a lányok is, mintha értük küzdenének a fiúk. Falusi gimnáziumban játszott játék volt, de a résztvevők és a lányközönség számára ünnep! Mint angol egyetemeken az evezős verseny! Tekintélye megtartása érdekében kevésszer, évente kétszer rendezték meg. Ugyanezért csak a harmadik és a negyedik évesek játszották. Egy-egy osztályon belülre korlátozódott a játék, de az egész iskola értesült az eredményekről.
A játék szabályai is „középkori eredetre” utalnak. A tanár két csoportba válogatta a fiúkat: a lovasok és a lovak csoportjába. Nem alakultak ki állandó párok, sőt a szerepek is cserélődtek. A lovasok (legalább egyszer hadd nevezzem őket lovagoknak!) félmeztelenre vetkőztek, míg a lovak magukon hagyhatták trikójukat. Ennek az oka az volt, hogy az igazi küzdelem a lovasok között zajlott, mind próbálta a földre rántani ellenfelét, a trikó pedig kiváló fogási felület lett volna. A másik, s talán súlyosabb ok, hogy a harc hevében elszakadhattak a trikók, és egy-két szülő kivételével nem engedhették meg maguknak új vásárlását.
Carlofranco szeretett lovas lenni. Szerette mutogatni az unokabátyjával pár éve még rendszeresen űzött vízparti és erdei csatangolásokban megedződött, egyébként nem túlságosan arányos, férfias testét. Az „életjátékban” ló volt.
Leguggolt, hogy osztálytársa fel tudjon kapaszkodni a nyakába. Nem esett nehezére felállni sem, pedig a lovasa súlyosabb volt nála. Súlyosabb, de ez nem jelentett tohonyaságot, sorra rángatta ki „nyergéből” a társakat. Ehhez – persze – szükség volt a Carlofranco nevű ló remek lábmunkájára. A lányok sikongattak, tapsoltak, hangosan szurkolt ki-ki a kedvencének.
A tornaterem műanyag borítású padozatán lassan lovas- és lótetemek heverésztek, egyikük káromkodott, másikuk nevetett, s volt, aki a lányokkal évődött. Mindegyikük gatyája tornacipők talpának nyomait viselte, némely lónak a trikóján is éktelenkedett talpnyom.  Mindegyiken izzadtságfoltok voltak, a csatában töltött idővel arányosan a cseppektől a „csavarni lehetig”. A tanár szólt az elesetteknek, hogy álljanak félre, engedjenek helyet a még talpon lévőknek.
Ekkor már csak négy fiú, két lónak két lovasa küzdött. Nagy volt a tét: a győztesek a lányok kedvenceivé lettek a trónfosztásig, és az alsóbb – a harmadéves győztesek esetében a felsőbb – éves fiúk, sőt a tanárok is más szemmel néztek rájuk.
Carlofranco, mint már említettem, az egyik ló volt. A másik egy jászboldogházi albínó fiú. Hófehér volt a haja, a szemöldöke, a szőrzet a karján, a mellkasán. A szempillái is fehérek lehettek s állítólag a szemei pirosak voltak, de azokat eltakarta az egész nap viselt sötét szemüveggel. Soha nem próbálták levenni róla és meggyőződni az igazságról. Carlofranco felnőtten gondolkodott ezen az egyáltalán nem a gyerekek kíváncsi szemtelenségére valló magatartáson. Mi volt ez? Tapintat? A másság tiszteletben tartása? Babonás félelem? Legjobban az a válaszlehetőség tetszett neki, hogy a falusi emberekben nagyobb a tolerancia, de mivel tapasztalt ennek ellentmondó jeleket is, szellemi fejlődésének egy későbbi szakaszában elvetette ezt az álláspontot.
A kezüket a hasukon összekulcsolva karjaikkal erősen szorították a két lovas lábát, akik, biztonságban érezve magukat, igyekeztek kibillenteni egymást. Egyre durvábbak lettek, a tenyerükkel, öklükkel is küzdöttek. A tanár engedte, még mosolygott is.
Carlofranco homlokáról csöpögött a veríték, trikóját teljesen átáztatta, még a gatyája felső harmadáét is sötétkékebb tette. Hangosan, nehezen vette a levegőt. Lehajtott fejjel, az izzadtságtól csípős, összehúzott szemmel nézte az egyre inkább ellenségének érzett, nem kevésbé csapzott és nem kevésbé elszánt osztálytársa sötét, felnőttes zokniba és fehér tornacipőbe bujtatott, hófehér szőrzetű lábainak mozgását. Már nem is lábfejeket látott, hanem patákat, ám nem lópatát, de az ördögét!
Érezte, hogy ez az ördögpata rálép a lábára. Csak egy pillanatig tartott, de elég volt ahhoz, hogy veszítsenek. Elvesztette egyensúlyát, eldőlt, magával vonta lovasát. Eddig nem érzékelte a zajokat, most hatalmas tapsorkán, sikongás, brávózás jutott el fülébe. Tudta, nem nekik szól az ünneplés. Talán, mert az izzadás elapasztotta szervezete folyadékkészletét, talán mert példaképét, a két évvel idősebb unokabátyját soha nem látta sírni, nem jött könny a szemébe. Ám az eszmélés után irtózatos düh szállta meg. Felpattant, odaszaladt a tanárhoz.
- Ez csalás volt! Azért tudtak nyerni, mert rálépett a lábamra! Ez tisztességtelen! Új meccset követelek!
A tanár csodálkozott kissé, mert nem látta még ilyennek Carlofrancót, felemelte a fiú állát, kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. Halkan, de határozottan szólt.
- Nem lesz új meccs! Nincsenek új meccsek, fiam! Hogy egy közhellyel éljek: Nem az iskolának, az életnek tanultok! Lehet, hogy te jobb vagy történelemből, irodalomból, de Pista jobb életből! Igyekezz ehhez tartani magad!
Hát nem tartotta magát ehhez.