Jutka Robira nézett.
- Talán csak ugyanolyan! Egy másik nőé – szólt bizonytalanul a fiú.
- Úgy legyen, mert ha nem…
Hallgattak. Jutka szemeibe könnyek gyülekeztek. Ráborult Robi mellére. A fiú gyámoltalanul simogatta a haját, a hátát, közben ide-oda pislogott.

Ad- Ne sírj! Ez azt is jelentheti, hogy Gergő él!

- Hát persze, hogy él! Talán azt hitted, hogy… Beszélni kellene Klári nénivel.
- És mit mondunk neki? Azt se tudjuk, ki volt az a nő a kocsiban, azt se, hogy ugyanaz volt-e a táska, mint amit…
- Ne mondd ki a nevét! Gyűlölöm! Elvette tőlem!
- Hallottad Jancsit, nem a gyerekeket szereti.
- Honnan tudod, honnan tudja Jancsi? Színjáték is lehetett azzal az idősebb férfival!
- Menjünk, kérdezzük meg, mi a véleménye.
A futballmeccs még tartott. Robi kiáltott Jancsinak, aki helyett egy másik fiú lépett a pályára. Csilla félálomban volt, amikor beléptek a sátorba, jöttükre kinyitotta a szemeit.
- Hány óra? Nem kéne már ennünk?
- Később – mondta Jutka és elmesélte a látottakat, és a feltételezésüket.
- Én nem mondok biztosat! – óvatoskodott Robi.
- Én igen!
- A féltékenység megvakít.
- El – szólt Csilla. Ő a nyelvészet professzora akar lenni valamelyik rangos egyetemen.
- Mit mondasz?
- Nem megvakít, hanem elvakít.
- Juditka, menj ki egy kicsit! – mondta hirtelen Jancsi. Mindhárman értetlenkedve néztek rá.
- Két perc múlva bejöhetsz. Meg kell beszélnünk valamit.
Jutka ránézett a másik két gyerekre, de azok arcukkal jelezték, hogy nem tudják, Jancsi mire gondol. Kissé sértődötten felállt, és kilépett a sátorból.
- Menj távolabb, és ne hallgatózz! – szólt utána Jancsi.
- Ez mi volt? – kérdezte Robi.
- Láttad, hogy zokon vette? Azt hiheti, hogy titkolózunk előtte! – mondta szemrehányással a hangjában Csilla.
- Épp az ellenkezőjére gondoltam! Be kéne őt is avatni a titkunkba.
- Miért?
- Először is, mert szerelmes Gergőbe, s e miatt nem akarom, hogy valami butaságot mondjon vagy csináljon. Másodszor, mert meg kell ingatni a Klári nénibe vetett hitét. Harmadszor, mert jó megfigyelő, hogy kiszúrta azt a táskát is! Végül, mert nagyon rokonszenves lány.
- Engem meggyőztél. De csínján azzal a nagy rokonszenvvel!
- Engemet is meggyőztél! Behívhatom?
Amíg Robi kiment, Csilla szájon csókolta Jancsit.
- Kis Démoszhenészem!
- Viccelődsz?
- Csodállak.
- Hol vannak ilyen sokáig?
Öt perc múlva nyílt a sátor ajtaja. Hárman jöttek be. Robi előreengedte Jutkát és Barnát, s mutogatta, hogy az ikerfiút nem tudta lerázni. Jancsi a homlokát ráncolta.
- Barna, valami bizalmasat akarok… akarunk mondani a testvérednek!
- Nincs titkunk egy más előtt.
- Gergőről se tudtál! –  szólt közbe Csilla.
- Dehogynem!
Jancsi kérdő pillantást vetett Robira és Csillára. Azok elbiggyesztették a szájukat.
- Jól van! De előbb esküdjetek meg, hogy senkinek nem mondjátok el, amit most hallotok. Főleg te, Barna!
- Ha beszélsz – fordult testvéréhez Jutka – elmondom Apának, hogy cigarettázol, és egyszer füvet is szívtál!
- Agyonüt! – ijedt meg Barna. – Ígérem, hogy tartom a számat!
- Helyes! – És Jancsi összefoglalta az éjszakai élményeket.
Barna kuncogott.
- Mint egy pornóújságban! – vihogta, de testvére oldalba bökte, mire komoly arcot vágott. Jutka sápadtan és undorral hallgatta, aztán csak ült maga elé meredve. Fátyolos hangon szólt.
- Miért mondtad ezt el? Hogy nézzek ezután Klári nénire meg a tanárokra?
- Márpedig nemsokára rájuk kell nézned, legalábbis Klári nénire!
Jutka felemelte fejét, kíváncsian nézte Jancsi arcát.
- Neked és Barnának át kell mennetek a másik szigetre! Beszélned kell Klári nénivel. Neked, igen! Ő nem tudja, hogy tudod. Viselkedj úgy, amilyen egyébként is vagy, szerelmes kislányként. Szedj ki belőle mindent, amit lehet. Barna ahhoz kell, hogy átvigyen a csónakkal.
- A táskáról is beszéljek?
- Eszedbe se jusson! Kérdezősködj Andi néni felől is, de ne feltűnően! Magunknak kell átvenni a nyomozást!
Az utolsó mondat elbűvölte Barnát, aki szerette a krimiket.
- Miss Marple leszel, tesó? Kár, hogy Jancsi nekem csak Watson szerepét adta!
- Az nem a Sherlock Holmesban van? – kérdezte Csilla.
- De igen! Azért mondtam őt, mert az öregasszonynak nincs segítője. Igaz, Watson nem Agatha Christie-ben van!
- Hanem sir Artur Conan Doyle-ban!
- Örülök, hogy ilyen olvasottak vagytok, de most már induljatok! Juditka, ügyes legyél!
A csónak hamar átért. Jutka a parton megszorította testvére kezét és elindult. Látta, hogy Demeter tanár úr egy sátor előtt cigarettázik. Köszönt neki.
- Szervusz, Kicsijutka! Mi járatban vagy?
- Klári nénit keresem.
Demeter a másik sátorra bökött. Jutka biccentett és arra irányította lépéseit. A sátorajtó le volt eresztve.
- Itt tetszik lenni, Klári néni?
- Bent vagyok. Gyere be, Juditkám!
Belépett. Klára az ágyon ült, púderezte az arcát.
- Csak nincs megint baj?
- Újabb nincs – rázta a fejét Jutka. – Nem tetszik tudni valamit Gergőről?
- Annyit tudok, amennyit nektek elmondtam.
- Láttam, hogy Tamás bácsival át tetszettek menni a túlsó partra.
- A gondnoknál voltunk. Telefonon beszéltem Gergő szüleivel. Hamarosan itt lesz az anyukája.
- Láttam, hogy Andi néni is a csónakban volt.
- Igen, igen. Neki el kellett utaznia családi ok miatt.
- Autóval?
- Biztosan. Azt mondta, stoppolni fog. Szereted Gergőt? No, emeld már fel a fejed!
Jutka megtette. Klára megriadt a pillantásától. Felállt, az ágyra tette a púderes dobozt és a vattát. A lányhoz lépett, átölelte. Simogatta a haját. Jutka teste megmerevedett.
- Ne félj, meglesz Gergő! Érzem, hogy meglesz. Tanulhattok, játszhattok még együtt sokat!
A lány nem válaszolt, sírni kezdett. Lefejtette magáról Klára kezét, és köszönés nélkül kiszaladt.
- Megríkatott?
Jutka a kezével sürgette az indulást. Barna vállat vont, a tenyerébe köpött, és megmarkolta az evezőket.
- Mi volt? – várták Jancsiék a partra lépéskor.
- Vagy ő, vagy Andi néni hazudik!

                                                               18.

Gergő édesanyja a fehér Mercedes hátsó ülésén, a bal oldali ablakon figyelte a szembejövő forgalmat. A sofőrrel és Tamasi Andor alezredessel már az út elején tisztázták, amit kellett, most csendben nézte az utat, még a két férfi beszélgetésébe sem kapcsolódott be, pedig az őszes halántékú, jóképű, elegáns öltönyt viselő alezredes kezdetben igyekezett őt is bevonni. Az egyik kanyar mögül kibukkanó fekete Opel vezetője ismerősnek tetszett neki, de hát annyi emberrel találkozott már az életében. A nő hajáról eszébe jutott, hogy ő is változtatni akar a hajszínén, hidrogéneztetni fogja a haját, hogy visszahódítsa férjét, hogy elcsábítsa attól a másiktól. Új estélyi ruhát is vásárolt, hogy… Visszatérítette gondolatait a jelenlegi problémára.
- Messze vagyunk még?
- Ötven-ötvenöt kilométerre, asszonyom, de még tankolnom is kell.
Az alezredes hátrafordult.
- Mire számít, kedves Angéla?
- Nem tudom, nem tudom, nem tudom. Hátha valamelyik gyerek… Bár Klára szerint azok se… És maga, Bandikám?
- Szeretnék magától kérdezni valamit még most, amíg lehetőségünk van négyszemközt beszélni.
- Akkor most befordulok a benzinkúthoz. Igyanak meg addig egy kávét!
A Mercedes megállt. Kiszálltak.
- Őszinte választ várok.
Angéla bólintott.
- Milyen a kapcsolatuk Gézával? Arra gondolok, hogyha nem következett be a legrosszabb, Gergő ezzel az eltűnéssel jelezni akar valamit. Maguknak.
Az asszony a kávéját kevergetve az alezredes szemébe nézett.
- Maga tényleg a legjobb. Belelát az emberbe – mondta és elhallgatott.
- Köszönöm. Akkor besorolhatjuk a lehetséges indítékok közé a szülők kibékítésének a szándékát. Ugye?
Angéla kis mosollyal és egy szinte észrevehetetlen fejmozdulattal helyeselt.
- Akkor mehetünk is. Fizetek!
A fehér Mercedes a folyópart közvetlen közelében parkolt le, Klára és Tamás lábától néhány centiméterre. Mindhárman kiszálltak a kocsiból. A tanárok ismerősként üdvözölték Angélát, a két férfinak bemutatkoztak.
- Látom, négyszemélyes a csónak – szólt a sofőr, – én majd átúszok. Régen fürödtem már élővízben. Vigyék át a ruhámat meg a szandálomat!
Betették azokat is a csónakba.
A szigeten megismerték a másik két tanárt, akik a sátrukba invitálták, hellyel és itallal kínálták őket. Andor odasúgta Angélának:
- Engedje, hogy én kérdezzek!
- Ez természetes.
Az alezredes Klárával kezdte.
- Meséljen el mindent, a legapróbb mozzanatokat is. – Figyelmesen hallgatta, közben egy noteszbe írogatott, s amikor a nő befejezte, szemébe szögeződő tekintettel megkérdezte: – Nem hagyott ki semmit?
- Mire gondol?
- Balogh úr telefonja után megérdeklődtem, történt-e valami rendkívüli esemény ebben a körzetben az utóbbi huszonnégy órában. Megtudtam, hogy éppen e mellett a sziget mellett találtak egy vízi hullát. Elmondták továbbá…
- Ja, emlékszem! Azért nem beszéltem róla, mert azt hiszem…
- Azt kértem magától, hölgyem, hogy mondjon el mindent, és nem a véleményét, hiedelmeit!
Klára leforrázottan beszélte el a délelőtti eseményt. A három férfi tanár feszülten figyelt.
- Szóval nem ismerték. Ez jó jel. Mindenesetre szeretném, hogy ha itt végeztem, megmutatná azt a helyet.
- Azt hiszi…
- Már megint a hit! Asszonyom, az én szakmám alapja az egzaktság! Tények nélkül nem sokra mennénk a hittel, a találgatással! Mit is mondott, hová ment – visszalapozott a noteszben – Bársony Andrea?
- Amikor elköszönt, valami családi okot említett.
- Nem részletezte?
- Nem.
Az alezredes Tamásra nézett.
- Nekem se.
- Rendben van. Lássuk a gyerekeket!