A gondnok háza a hegy oldalán volt. Klára egyszer visszaintett Andreának, de aztán a következő feladatra összpontosított. Száz méterre felfelé, a kitaposott út oldalán egy piros autó állt egy hétvégi ház előtt.

Ahogy elhaladtak mellette, látták, hogy két egyenruhás és egy kutya vizsgálódik a házikóban. Egymásra néztek, s baktattak tovább. Nemsokára fűnyíró gép zúgása ütötte meg a fülüket, és újabb száz méter megtétele után a vaskerítéses ház elé értek. Két kutya szaladgált a kerítés belső oldala mellett, dühösen csaholtak, amikor Kláráék megálltak. A gondnok, aki az udvar füvét nyírta, felpillantott, megismerte Klárát, leállította a gépet, rászólt a kutyákra, s széles mosollyal az arcán a jövevények elé sietett. Kinyitotta a kaput, kezet fogott mindkettőjükkel.

- Ne haragudjon, hogy zavarjuk, de fontos dologban telefonálnom kell.
- Csak nincs valami baj? – húzta fel a szemöldökét a gondnok.
- Eltűnt egy gyerekünk – kezdte Klára, és röviden beszámolt az esetről.
A gondnok kérdezgetni, magyarázni kezdett, de Tamás leállította.
- Jöjjenek utánam! Megmutatom a telefont – szólt kissé sértődötten a gondnok, és indult fel a lépcsőn. A két tanár követte.
- Remélem, lesz vonal! Először a központot hívja! – Utasította Klárát a gondnok. Ő is bennmaradt az előszobában, mondván, kellhet a segítség. A nőt idegesítette az okvetetlenkedése, de még jobban a reá váró beszélgetés. Végre bejött a vonal, a készülék kicsengett.
- Balogh lakás? Vadnainé Kalmár Klára vagyok.
- Balogh! Ismerem én magát?
- Gergő osztályfőnöke…
- A fiam nincs itthon! Valami táborban van.
- Tudom, velem… volt…
- Mi az, hogy volt?
- Bocsásson meg, nehezen tudom elmondani.
- Mi az, hogy volt! – üvöltött Balogh. – Beszéljen értelmesen!
- Gergő eltűnt.
- Eltűnt? Mikor?
- Tegnap délután.
- És csak most szól nekem?
- Eddig vártunk.
Egy másodpercig csend volt, aztán hallatszott, hogy Balogh a feleségét hívja, majd lépések zaja után: „Az osztályfőnök, azt mondja, hogy Gergő eltűnt.”, s egy női hang: ”Add ide!”
- Halló, Baloghné. Mi van Gergővel?
- Nem találjuk.
- Hol keresték?
- Csak a szigeten. Mind a kettőn. Tetszik tudni…
- A táskája, a ruhái?
- A szigeten vannak.
- Értesítették már a rendőrséget?
- Egy rendőr azt mondta, hogy csak pár nap múlva…
Balogh hallgathatta a beszélgetést, mert ő vette át a szót.
- Tudja, ki vagyok én?
- Tudom, de…
- Nincsen semmi de! Mondja meg pontosan, hogy hol vannak, odaküldök egy nyomozót. A legjobbat! – Rátette a tenyerét a kagylóra, aztán: – Jó! A feleségem is megy!
Klára elmagyarázta, hogy lehet elérni a tábort.
- Ha nem lesz meg a gyerek, nagyon megkeserülik! Maga is, meg a többi… Biztos berúgtak, oszt basztak a gyerekekre!
- Ezt kikérem…
- Nem kér ki magának semmit! Szerezze vissza a fiamat, különben magának vége! És ha valami baja lett, akkor is! Gondolt már arra, hogy belefulladt a vízbe?
Klára könnyekkel küszködve válaszolt.
- Igen… gondoltam… – és elkezdett sírni.
- Előbb kellett volna bőgni!
Klára hallotta, hogy a felesége csitítja Baloghot. Megint a nő szólt.
- Klárikám, tudja, milyen a férjem! Majd lecsillapodik. Sietünk. Nem tudom, mikor érünk oda, biztosítson nekem egy ágyat, legyen szíves! – Könnyek közt mondta. – Miért nem vigyázott Gergőre? – Letette.
Klára maga elé meredt kezében a kagylóval. A gondnok elvette tőle és a helyére tette.
- Sok tábor volt már itt a szigeten, de hogy eltűnt volna valaki, az még nem fordult elő! – Folytatta volna még, de Tamás pillantása belefojtotta a szót.
Klára egy zsebkendővel megtörölte a szemét. Erőt vett magán.
- Mivel tartozok?
- Hagyja, tanár néni! Majd, ha a gyerek megkerül. Megkínálhatom magukat egy kis jó, saját termésű borral, vagy jó házi pálinkával?
- Nem, nem, köszönjük, de sietnünk kell! Viszontlátásra!
Tamás is elköszönt. Kiléptek a kapun. Ahogy becsukódott mögöttük, a kutyák újra rázendítettek. A gondnok fejcsóválva, undorodó arccal nézett utánuk.
A piros autó még ott állt, de mozgás nem volt sem a házban, sem körülötte. Klára idegességében szinte vonszolta magával kollégáját.
- Én vagyok a testnevelő, te lyány!
Klára nem reagált. A csónakban nem szóltak egymáshoz.
A szigeten Klára egyenesen a sátrába ment, hasra feküdt az ágyon és zokogott, zokogott, zokogott.

                                                               16.

Vezetés közben Andrea gyakran pillantott az órájára. Amikor kiért az aszfaltozott útra, nagyobb sebességre kapcsolt. Ezen az úton már több autó, motor, busz közlekedett, olykor egy-egy kerékpár vagy traktor akadályozta a gyorsabb haladást. Ötven kilométerre az indulási ponttól a nő egy benzinkútnál megtankolt. A kútkezelő enyhén pimasz ajánlatait nevetve visszautasította, fizetett, ment tovább. Ment falvakon, egy folyó fölött is áthaladt. Éppen egy városból jött ki, amikor egy fehér Mercedes tűnt fel a kanyar után. A szembe jövő kocsi sofőrje gázt adott, s már száguldott is el az Opel mellett. Az anyósülésen egy őszülő halántékú, bajuszos férfi ült, mögöttük egy ismerős arcú nő. Andrea rövid töprengés után rájött, hogy Gergő édesanyja volt az. Újra az a hideg mosoly ült ki az arcára, ami a fiút annyira elbátortalanította. Gondolkodott. Pár száz méterre talált egy földutat, rákanyarodott. Lassan hajtott még egy ideig, majd leállította az autót. A táskát a hátsó ülésre tette, áthajolt a másik ajtóhoz és kinyitotta. Kiszállt, felemelte a csomagtér tetejét, átnyalábolta Gergő testét és beültette. Visszaült a helyére, egyik kezével felemelte a lecsüngő fejet, a másikkal pofozgatni kezdte a fiút. Gergő lassan magához tért, megrázta a fejét, megdörzsölte a szemét.
- Jó reggelt! Mit álmodtál? – kérdezte kedvesen Andi néni.
- Semmit. Sokat aludtam?
- Úgy látom, nem eleget. Egy órácskát.
- Megint rajtad van a paróka. Miért?
- Szeretem a változatosságot.
- A part melletti erdőben is rajtad volt, amikor… Amikor olyan másképp viselkedtél.
- Haragszol?
- Nem tudom. Nagyon megijesztettél.
- Játszottam.
- Csak nem színésznő vagy?
- Meglehet.
Gergő nem tudott kiolvasni semmit sem a hangjából, sem az arcából. Az út melletti tájat nézte.
- Hol vagyunk?
- El kellett mennem pisilni, azért álltam félre – mondta Andrea, és begyújtotta a motort. Az Opel elindult.
- Messze van még a sziget?
- Nem oda megyünk.
- Hát hova?
- Legyen ez meglepetés.
- Elegem volt a meglepetésekből! Mondd meg, hogy hova megyünk, mert…
- Mert? Mert mi lesz? Kiszállsz? – gúnyolódott Andrea, sebesebbre kapcsolt, és úgy tett, mintha ki akarná nyitni az ajtót. Nem nyitotta ki. – Kösd be magad!
Gergő automatikusan engedelmeskedett. A nő felé fordult, kinyitotta a száját, de végül lenyelte szavait. Andrea lassított.
- Vegyél ki egy cigit! A kesztyűtartóban van.
Gergő kivett egy szálat, s nő szájába tette. Odaadta az öngyújtót is. Andi néni megköszönte. Rágyújtott.
- Nem látom a gyűrűt az ujjadon. Hova lett?
Gergő odanézett.
- Valóban nincs itt. Hol veszhetett el? Visszafordulunk?
- Arról szó sem lehet! Veszünk egy másikat.
- De nem ezt! Anyától kaptam!
Csendben ültek egy darabig.
- Látom, zavar a füst. – Andrea letekerte az ablakot. Megint gyengéden szólt Gergőhöz.
- Ne idegeskedj! Mondtam, hogy Klári nénivel mindent megbeszéltem.
- Azt is mondtad, hogy a táborba megyünk!
- Megyünk oda is – mondta tűnődő hangon Andrea.
- Mikor?
- Talán, ha vége lesz.
- Minek?
- Nem tudok egyszerre vezetni és beszélgetni!
- Eddig tudtál! Álljunk meg?
- Nem lehet. Várnak.
- Kik? Ismerem őket?
- Nem tudom. Mindenesetre előttük ne tegezz!
„Várják. Engem is? Ki ez a nő? Miért vagyok én itt? Nem, nem véletlen! Ő csábított el.” Gergő a sátorra gondolt, az erdészházra, az ottani percekre, órákra, amik éveknek tűnnek, amelyek jelenvalóságnak tűnnek, amelyekre csak úgy lehet emlékezni, ha… Megfogta Andi néni karját. A nő odapillantott. Látta a fiú szemében a lobogást. Lenézett a nadrágjára. Keresett egy erdőbe kanyarodó utat, indexelt, balra fordult, ment néhány száz métert, leállította az Opelt, kiszállt, szólt Gergőnek is, lehúzta a bugyiját, felhajtotta a szoknyáját és kis terpeszben az autóra borult.
- Rajta!