a korrektor / corectorul

          A korrektorság mint szakma, a letűnők egyike, ahogy az a maguk idején a vízhordó, a kalapos, a foltozóvarga, a cipőpucoló, a kéziszedő és még isten tudja, miféle foglalkozással történt.

          Alkonyodott éppen, kedves barátom, amikor bekövetkezett a katasztrófa, pedig hát életemben örökké csak a hibát lestem és javítottam is szívvel-lélekkel. Számtalan pompás korrekciót hajtottam végre, valósággal a javítás rabjává váltam, ahogy telt az idő, leskelődni kezdtem a buszon újságot olvasó emberek válla fölött, és amin ők átsiklottak, igen, éppenséggel azt, amit nem vettek észre, én magam egycsapásra helyrebillentettem a sántító kifejezést, a gyatra mondatot, s ha kellett - márpedig kellett -, az egész gondolatsort, az egész újságot, a könyvet, a könyveket, végső soron az egész világot és az egész világegyetemet, mert őrajta, mármint a kijavított betűn fordul meg minden, meghalsz, mert őkelme, a korrektor figyelmetlenül bánt életed betűivel, egyeseket fölcserélt, másokat meg nem vett észre, néhányat meg is kettőzött; hogy-hogy nem voltam résen a kellő pillanatban, hogy javítsak, hogy gyógyítsak, hogy teljesen átírjak?

         Tudom, ezért az alja munkáért, amitől legszívesebben mindenki menekülne, alig fizetnek valamit: hat éven át, amíg a Luceafarul korrektora voltam, gyalázatosan kevés fizetésért, soha nem fordult meg a fejemben: ha most elszalasztok egy betűt, ha egy szótagot átköltöztetek, vagy ha mit sem törődöm a mondatbeli állítmánnyal és kigyomlálom, ezek végre belátják, milyen szorosan függnek tőlem és gyorsan elhalmoznak pénzzel. De mit beszélek itt állítmányról, mondhattam volna a határozót is, vagy a jó öreg, szakállas alanyt, amint hosszú vándorútról megtérve, elcsigázottan leroskad a vessző tőszomszédságában, tudhattam volna, hogy csak néhány év múlva húznék hasznot az egészből, mert az Európai Unió soha nem törődik bele az A és az Á, vagyis az Alany és az Állítmány egyeztetésének elmulasztásába, pedig a hollandusoknál M, tehát megteheted, anélkül, hogy különösebben megsértenéd az A-t, vagyis az alanyt, és így tovább.

          Ahogy említettem, nem felejtettem el, mivel indítottam: a korrektor mesterség a letűnők egyike. Gyanítom, az utolsó nagy korrektorok közé tartozom, csúcsformámban lázas szeretkezésről ábrándoztam a vessző meg az és között, ami elé nem teszünk vesszőt, kimerítő nyargalásokról az a sétányain, végeérhetetlen szundításokról az o ölében és pillanatnyi emlékezetvesztésről a v-ben.

          A végzetes csapás – mert kizárólag annak nevezhetem – egy tavaszias pénteken ütött be, kevéssel azután, hogy 43. évemet töltöttem. Felhívott a titkárnő – ma sem tudom, ő volt-e az egyáltalán,, vagy maga a baljós pillanat -, és tudomásomra hozta, hogy az újság ötödik oldalán, amiért fővesztés terhe mellett én feleltem, a főnök aláírása, éppenséggel a főnöké, hibásan jelent meg, vagyis az n nem n volt, hanem b. Képzelhetik, mi következett.

          Most, hogy lapátra tettek, istenemre, kezdem azt hinni, hogy az akkori tévedés tulajdonképpen nem volt kimondott hiba, hiszen a környező szöveget figyelmesen kigyomláltam és megnyestem, mint az angolpark gyepét, egyetlen t sem került oda találomra, az r-ek frissen hersegtek, az i-k hancúroztak, a kalapot hordó a arisztokratikuson feszített, és mennyi életerőtől duzzadt a g, amelyre betegesen gyanakodni kezdtem, hogy éjszakánként lopva az ágyamba surran és alaposan megdugja a feleségemet, mily tartásosan németes a h, ugyanakkor mennyire lágy és bizonytalan az s, amelynek félelmetes ünneprontó erejéről kevesen tudnak.

          Elvétve ama nevet, amit jövő századok immár maguk is mindörökre elvétenek, mert váratlan hibám egyenesen lenyűgöző és gyöngyként ragyog névtelen dicsőségem homlokán, beláttam, hogy korrektorként hány megvilágosodást szalasztottam el magam mellett. Most már tudva tudom: nem én, hanem maga a vétség intézte úgy, hogy hibázzak, különben esélye se lett volna a létezésre, arra, hogy átélje hiba voltának örömét, hiszen létének éppen ez volt az egyetlen értelme.

          Már-már büszkén vettem át az elbocsátásról szóló értesítést, győztesnek éreztem magam, amiért kirúgtak, tudván, hogy dicsőségem eme ékköve, egy érdektelen szó elvetett betűje egy szép napon törvényt teremt, vallást alapít, megváltoztatja az olimpiai játékok menetrendjét, világrészeket rajzol át és elismerteti, mily kiváló korrektor voltam, a világon talán az utolsó legnagyobb, mivel e foglalkozás, mely egykoron dicsőbb volt a pohárnokénál vagy a gazdatiszténél, letűnőfélben, és talán csak rám várt, hogy majd végleg leeressze a függönyt.

hiszekegy ianuş-sal / crezul cu ianuş

Sok-sok sör után Marius Ianuş-sal [kortárs román költő, a szerző barátja - gyalogos ], egy szép napon, amelyet életünk legutolsó napjának szántunk, azt gondoltuk, talán elmondhatnók együtt a Hiszekegyet,

azzal a meggyőződéssel, hogy a legszörnyűbb gyilkosságok akkor következnek be, amikor nem is ölsz, és hogy legbenső énünk mélyén, amely azt súgja, ölnöd kell ahhoz, hogy ne öljenek meg téged, egy zsugorított apró isten osztogatja egyre talmibb parancsait,

hogy a bűntett lassan öngyilkosságba vált, az ember pedig senkinek sem tartozik elszámolással, csakis magának,

hogy a vers annak a története, aki kését másba döfve a saját keblében érzi, pengéje miként vájkál és roncsol megállás nélkül,

hogy az embert többé nem az ember váltja föl, legalább is reméljük

és hogy iszonyú gyilkosságaival hamarosan csakis saját maga ellen fordul, ott, ahol az eleven emberre várva, akik még nem lehettünk, ha nem is gyilkolunk, egy hullába botlunk.

Alig hiném, hogy Ianus egyáltalán emlékszik még erre a mesére: távozásunkkor a Nagy Göncöl nyikorgott át az égen, s elhitette velünk, hogy ha felnézünk és nem látunk, nyert ügyünk van, mi pedig imbolyogvaés egymásba gabalyodva suttogva üvöltöztünk és sóhajtozva egymásra ripakodtunk:

„Háborús idők járják, a vers pedig veszélyes. Emberi töltet hozza működésbe, a tudatalatti. A költészet nem csábítás, hanem fenyegetés. Amikor leginkább értelmet nyer, egyszerűen megfojtja a szerzőt. Aki azt hiszi, hogy a vers jót jelent, kellemes és a széplelkek álomba ringatója, az téved. A vers fegyver, és mint bármely lélektelen eszköz, gyilkol.

Aki bizalmába férkőzik, az menthetetlenül elveszett. Úgy tűnik, leányzó ő, aki fülét cseresznyével díszíti, ám a költészet a vesédre sújt és leokádja a holtat. A vers késleltetett bűntett és kínnal való megváltás. Mentornak tartani a verset annyit tesz, mint olyan őrangyalt állítani magunkak, aki pokolgépet tart a szájában. A vers nem kedveskedik a túlélőknek és nem kegyelmez az eltűnteknek.

Amikor odaér, ahová már eljutott, keményen odasóz a tüdőnek, szétroncsolja a hólyagodat, beleidet a mellkasodra lapítja, tövig benyomja a háborúság pedálját és blöfföl a békével. Betegségként rág, amelyre nincs orvosság, s képes saját életére törni, hogy fennmaradjon. Senkinek nem néz a szemébe. Szeme sincsen.

Éjjel ne kívánj neki „jóéjszakát”, reggel pedig óvakodj köszönteni őt. Uralkodik a rossz fölött, de nem föltétlenül ismeri a jót.

Ma elgyötört vagy? Mellette, holnap másként, még rosszabbul érzed majd magad. Ő a halhatatlanok közül az egyetlen, amely a tiéd: maga a megtestesült rossz. A te szemeddel szemlél mindent és nem lát. Kezed reszketése az övé, de meg se érzi.

Csupán annyit tudunk róla, hogy az eltávolodás tudománya, és mindazon személyek, akikbe bevette magát, vértelenül háborúznak, amelyek során a harcmezőn mindenki hihetetlen mozdulatlansággal futkos.

Elszabadul, s az ártatlanokba költözik, akik arról ábrándoztak, hogy életükben legalább egyszer gyilkoljanak. És mivel nincs öntudata vagy ideje, azt se tudja, miért könnyezik és miért csendül föl benne a kitartott dallam.”