Adam Bahdaj: A fekete esernyő 5. (álpornográf, álbűnügyi, álifjúsági regény) |
2011. január 04. kedd, 19:14 |
A bokrok fedezékében egy fekete Opel várta őket. Andi néni kinyitotta az ajtókat. Gergővel a hátsó ülésre tetette a táskát, a fiút az első ülésre ültette, átnyúlt fölötte, bekattintotta a biztonsági övet. Magát nem kötötte be. Még nem indította be a gyújtást. Levette a szemüvegét, két kezébe fogta Gergő arcát és mereven nézett a szemébe. A fiú állta. Andi néni – mint aki zavarban – félrefordította a tekintetét.
A bokrok fedezékében egy fekete Opel várta őket. Andi néni kinyitotta az ajtókat. Gergővel a hátsó ülésre tetette a táskát, a fiút az első ülésre ültette, átnyúlt fölötte, bekattintotta a biztonsági övet. Magát nem kötötte be. Még nem indította be a gyújtást. Levette a szemüvegét, két kezébe fogta Gergő arcát és mereven nézett a szemébe. A fiú állta. Andi néni – mint aki zavarban – félrefordította a tekintetét. - Ne nézz így rám! - Parancsolja meg, hogy nézzek, és én… - Miért nem tegezel? Már nem kívánsz? - Játszik velem. Meg akar bolondítani. - Miért tenném? - Maga tudja! A nő a kormánykerékre tette kezeit, előrenézett. - Meg kellett tennem, végig kell csinálnom – mondta halkan, szinte magának. - Mit? - Ezzel tartozom… - Kinek? - Majd megtudod. Elfordította slusszkulcsot, felzúgott a motor. Kimanőverezett a kövezetlen útra. Balra fordult. - Hová megyünk? Andi néni csak a fejével jelzett és gázt adott. A fiú hiába próbálkozott az úton, nem kapott válaszokat egyetlen kérdésére sem. Egy ideig a folyóval párhuzamosan haladtak, egy elágazásnál a nő megint jobbra fordította a kocsit. A hegyek irányába. Az autó ablakához, tetejéhez faágak csapódtak. Nőtt a sötétség, de Andi néni nem kapcsolta be a világítást. Egy elhagyott erdészház előtt fékezett. Kiszállította Gergőt, az Opelt bevezette a fák közé. A táskával a kezében lépkedett fel a néhány lépcsőfokon. Gergő csak állt, ahol kiszállt a kocsiból. Andi néni intett neki, erre elindult. A nő kivett egy kulcsot, kinyitotta a ház ajtaját. Előreengedte a fiút. A ház egy szobából és egy konyhából állt. A szobában két ágy, egy asztal, három szék, egy szekrény. Az ajtó melletti sarokban egy kis szenes kályha, a kályhacső egy könyök után a mennyezetbe vágott lyukon vezetett ki. A falon egy-két megbarnult vadászfotó és egy petróleumos lámpa. A szobát nemrég seperték fel, leporolgattak, a padlót rongyóka szőnyeggel borították le, az ágyakra párnákat és frissen mosott takarókat tettek. Gergő meglepetten látta, hogy az egyiken kispárna is van. - Az lesz a te ágyad! – jegyezte meg közömbös hangon, de a fiú reakcióját figyelve Andi néni. - Ki maga? Honnan tudja… – Gergő nem volt képes befejezni a mondatot. Jeges félelem költözött belé. A kiszolgáltatottság félelme. Lerogyott az ágyra, reszketés rázta a testét. A sírás reszketése. Andi néni föléje hajolt, de nem ért hozzá. Felemelkedett, bekulcsolta az ajtót, bement a konyhába. Gergő hamarosan tűzropogást, edénycsörgést, zsírsercegést hallott. A zajokból megállapította, hogy Andi néni szalonnás tojásrántottát süt. Megérezte az légteret betöltő illatot is. Nyelt egyet. A nő két tányért, két villát és egy műanyag kosárkában néhány szelet kenyeret tett az asztalra. - Gyere, együnk, míg ki nem hűl! Gergő nem kérette magát, s gyorsan befalta az adagját, s csendben várta, hogy Andi néni is végezzen. - Hát akkor egészségünkre! Gergő mormogott valamit és elindult az ágy felé. - Ha pisilned kell, most végezd el! A budi kint van a fák között. - Nem kell! - Jobb, ha kimégy, utána úgyis innod kell! Gergőnek már kérdezni se volt kedve. Andi néni kinyitotta az ajtót, s követte a fiút. Tízméternyire a buditól megállt. Amikor bementek a házba, öntött egy pohár vizet, s fehér port szórt bele. - Idd meg! Ettől nyugodtan és mélyen alszol majd. Gergő szótlanul megitta. - Most vetkőzz le, feküdj ágyba, nemsokára hatni kezd az altató. Gergő levetkőzött és lefeküdt az ágyra. Andi néni betakarta és egy puszit nyomott a homlokára. Megvárta, amíg a fiú elaludt, akkor fürdőruhára vetkezett, kivette a fülbevalókat, lehúzta ujjairól a gyűrűket, lemosta arcáról a festéket, szájáról a rúzst, bekente testét szúnyogriasztóval, szandált húzott a lábára, levette a parókát, bezárta az ajtót, a kulcsot egy neszesszerbe tette, amit a hóna alá szorított. Gyalog indult el. Sietett, majdnem szaladt. Az öt-hat kilométeres út háromnegyedénél járhatott, amikor az ég alján megjelentek a felvillanások, hallatszott tompa dübörgés. Megállt, kivette neszesszeréből a karóráját, s az öngyújtó fényénél megnézte az időt. Lassabb tempóban folytatta útját. Egyre élesebben hallotta a túrából hazatérők zajongását. Tudta, hogy biztonságos távolságban van tőlük, mégis az út melletti fák közé húzódva ment tovább. Már látszott a nagyobbik sziget. Még kétszáz méter gyaloglás után leült. Nem láthatta őket, de hallotta, ahogy zsivajogva kikötötték a csónakokat, Klára hangját, az evezők csobbanásait, aztán már látta a zseblámpák pászmáit, a sátraikhoz igyekvő gyerekeket. Egy kéz érintése riasztotta fel. Érezte, elsápad. A fölötte magasodó alakra nézett. - Ideülhetek? – kérdezte egy férfi. - Ki maga? - Vasas Bálint, okleveles gépészmérnök, és ön? - Nem mindegy? - De. leülhetek magácska mellé? Andrea biccentett. - A szigetre új lakók jöttek, gyerekek. - Tudom. - Csak nem? Magácska is? - Igen, velük jöttem. – Beszéd közben sebesen járt az agya. – Nős? - Nemrégen váltunk el. - Gyerek? - Kettő. - És hogy került ide? - A váláshoz vagy erre a partszakaszra? - Az utóbbi. - Háromszáz méterre innen van egy víkendházam, ha akarja, megmutatom… Negyvenhárom lépésnyire e helytől szoktam üldögélni, nappal láthatja is a fenekem kitaposta nyomot! – Andrea felnevetett. – Imádom a vihar előtti hangulatot és nagyon szeretek esőben úszkálni, hát lejöttem, és megláttam magácskát. - Téged! Betti vagyok. Mosoni Bettina, ügyvéd, elvált és férfira éhes nő. - Te aztán nem cifrázod! - Szeretem a szerelmet – suttogta, és magára húzta a férfit. – Óh, szakállad is van? Szeretem a szakállas fickókat! Fölöttük cikáztak a villámok, fülsiketítően dörgött az ég, öt perccel később már ömlött az eső. Andrea a neszesszert három nagy lapulevélbe tekerte, rátette a szandálját, és egy különleges formájú követ. - Itt az óhajod! Ússzunk át a szigetre, ott tanyáznak a kollégák. Tréfáljuk meg őket! Mondd azt, ha kérdezik, hogy régóta ismersz, hogy ma egész délután együtt voltunk. Persze, telefonon értesítettelek a jöttömről Nem nagyon ismernek azok az emberek, nehogy valami csúnya dolgot gondoljanak rólam. Például, hogy könnyű préda vagyok. – Ez utolsót nevetve mondta. – Benne vagy? - Hát persze! Nekem is adnom kell a jó híremre! - Menjünk!
|