(Imreh Albert fotója alá)

Egy ködös, decemberi reggelen Anyóka nem akart fölkelni. Feküdt a takaró alatt, oldalára fordulva, szeméből pedig csöndesen szivárogtak a könnyek.

A háznál akkor még csak ő volt az egyetlen asszonyszemély, neki volt gondja a félszeg fiára, vagyis az általunk már jól ismert Berci bátyóra. Ő főzött, mosott, varrt, takarított rá.

Mától kezdve ennek vége. Mert Anyóka nagybeteg.

Éjjel-nppal csak köhécsel és sóhajtozik. Jó lenne, ha orvos látná. De ő nem és nem. Senkit se akar látni.

Bátyó aggódik az anyjáért, de talán magáért is legalább annyira - ha nem jobban... Alig várja, hogy valaki rányisson a faluból, mindjárt meg is kérdi, szólna be a doktorhoz. közben meg Anyókát kérleli:

- Édesanyám, mi van magával? Ne hagyjon itt, hallja-e?

Anyóka hallgat. Szipog és köhög. Szipog és köhög. Hörögve, fortyogva. Mintha erősen főne benne valami, ami sehogy se tud kifutni. Vászoninge, kendője merő egy víz. Izzad. Láza is magas lehet...

Hát ilyen a halál, közelről - véli bátyó. Fel se ismered... Ott fekszik, egy ágyban anyókával. Tekintetéből ő bámul elő, kíváncsian és kérlelhetetlenül. Anyó megadta magát.

Bátyó készít róla néhány fotográfiát. Minden egyébhez tehetetlen.

Közben megérkezik az orvos is. Kétoldali tüdőgyulladás. Valami "micint" ír fel, a sok közül az egyiket. Búcsúzóul csöndben odaszól bátyónak:

- Nem hiszem, hogy megérné a reggelt. Jó lenne, ha segítség után nézne...

Berci bátyó virraszt: "Anyó, anyó, hát tényleg itthagysz?"