(Imreh Albert fotója alá)

Gréte feladta Berci bátyónak a reggelit, majd levetette háziruháját. Kopott, már szakadozott flanelpongyolában járt odahaza, efölé olykor vászonkötényt is boritott.

A templomba készülődőtt. Vasárnaponként eljárt az Isten házába. Ez volt az ő nem hivatalos kimenője. Ilyenkor magára hagyta Berci bátyót újságjaival, könyveivel a széles családi ágyban. A keze alá készitett mindent, hogz amig ő hiányzik, semmiben se szenvedjen hiányt.

Gréte áhitva várja a vasárnapnak ezt az óráját. Amikor felöltheti féltve óvott szürke kosztümjét, fényes fekete cipőjét, selyemkendőjét és apró, szapora lépteivel megindult a templom felé.
Pár lépést tett a néptelen utcán, mikor megpillantotta a templomtorony fölött gyülekező felhőket. Nyári zápor közeleg - gondolta és visszafordult az esőkabátért.

Berci bátyó rossz jelt látott a visszatértében:

- Maradj itthon, Grétike, mert nagyon megázhatsz...

De Gréte mintha meg se hallotta volna. Tudta jól: a Fennvaló biztosan elnézi neki, ha hiányzik a templomi padsorból. Ő viszont nem engedi megkurtitani a saját szabad idejét senki kedvéért.Még egy fenyegető nyári zivatarért sem.

Pedig már villámlik. Meg dörög is. Most meg kövér esőcseppek gurulnak a porban. Már közel jár a templomhoz. És egyre távolabb az otthontól.

Berci bátyó az ablakon át fotografálja távolodó asszonyát, és nagyokat sóhajt: szenved a magánytól.