Kosztolányi az alvilágban 20. |
Írta: Carlofranco |
2010. december 22. szerda, 20:36 |
A tél… A tél hátralevő időszaka semmi újat nem hozott. Tejes Öcsit „egy veszélyes bűnözőkből álló fegyveres banda elleni küzdelemben tanúsított halálmegvető bátorságáért” előléptették. Betegágyánál maga a rendőrfőnök látogatta meg, gratulált neki és további helytállásra buzdította. A helytállás és nekibuzdulás első lépése Béla újabb megverettetése volt. A hitelesség kedvéért házkutatást is tartottak. - Nem unja még? – kérdezte Gizike Béla borogatása közben. Körülnézett a feldúlt szobában. A Tükör majd’ fél üvegét vesztve vaksin pislogott, a szanaszét dobált Ágy körül, a földön a lyukas cihából kiszabadult pihék ajtónyitáskor a fölfelé szállongó havat idézték Gizikében. Az öreg, barna Szekrény immár kincstelen, kirángatott fiókjait is ő tolta helyükre. Egyszer csak felsikoltott. Az összetört dunsztos üveg szilánkjai halálra sebezték az egyik kis békát. - Vajon kinek vétett ez a szerencsétlen? – tűnődött fennhangon Gizike, miközben új üvegbe helyezte át az élőket. - És én? – Béla felült. - Maga? Azt hiszem annyi embernek, mit ez az ártatlan! - Komolyan mondja? Tényleg azt hiszi, hogy én ártatlan vagyok? - Nekem igen. És mindig is az lesz? - Akkor miért volt mindez? – Béla tapasztalatból tudja már, hogy nem érdemes a karjával, fejével kísérletezni, csak a szemével int. - Bosszú, Béluskám! Szánalmas, aljas bosszú. Mit bosszulhatnak meg a rendőrök? Sose bukott le, semmi köze nem volt eddig hozzájuk. Mindig tisztes polgárként élt, nem tett semmit a rend ellen. - Biztosan nekik is olyanjuk van, mint magának. - Gondolja? - Most egy darabig biztosan figyelik a házat, hátha nyomra vezeti őket. Úgy értem, hogyha meggyógyult. Béla egyszerre fontos embernek érezte magát, hát fontoskodni kezdett. - Értesíteni kell Gebét! - Azt hiszi, ő nem tudja? Ezzel véget is ért a küldetéstudat. - Akkor mit csinálunk? - Semmit. Várunk. - És Sanyi, Hetedik, a Főnök? - Mi van velük? – Aztán egy perc múlva. – Igaza van! Amikor ezt Gizike kimondta, nem tudta, mik lesznek a következményei! Nem figyelmeztette angyal, harsona, még egy beszélő hal sem. Csak egy veréb hullott le fagyottan az égből, de ez is Pesten történt, így mire Gizikéhez eljutott a híre, nem lehetett megállítani az események csörgedezését. Ám az még odébb van! Legalább egy szürkülettel, egy süvöltő széllel s annak csitultával, az egyre lanyhulóbb tempóban leesett hó elsöprésével, Gizike elballagásával és egy újságpapírral bedugaszolt üvegben hozott liternyi borral történt megérkezésével, a Béla bebugyolálása utáni szellőztetéssel, a kályha jóllakott dorombolásával, az utóbbi napokban keveset emlegetett, elfelejtettnek tűnő Lakoma méltóságteljes kapirgálásával, az ágy időnkénti reccsenésével és Béla elfojtott nyögdécselésével, a hokedlin ülő Gizike asztalra boruló szunyókálásával, Béla megetetésével, Gizike – a csendtől alig hallható – nyámmogásával, Béla megitatásával és megpisiltetésével, a kivénhedt utcalány és a zsebtolvaj öreglegény beszélgetésével odébb. - Spórolni kell a tüzelővel, ma itt fogok aludni. - És ha Gebe megjön? - Ne csacsiskodjon, Béluskám! Miért hurkolná a saját nyakába a kötelet? Megvan neki a magához való esze! - Gizike! - Tessék! A vénasszony emlékezéssel tölti ki a Bélánál hosszabb csendet. - Gizike! - Tessék, Béluskám! Mondja bátran, magunk közt vagyunk. Béla sóhajt egy nagyon keserveset.. - Csak azt akartam mondani, hogy bennem megbízhat. Tudok titkot tartani. - Nekem nincsen titkom. - Nincs? Hát legyen! - Hogyan? Gizike kihúzza Béla háta alól a vánkost, felrázza a dunnát, a kispárnát. Lefekteti a férfit, eligazgatja rajta az ágyneműt, egy hokedlit húz az ágy mellé, leül, megfogja Béla egyik kezét, megsimogatja a homlokát. - Csukja be szépen a szemét! Ügyes! Most már mondhatja, Béluskám! - Mit? - Bármit, ami eszébe jut. Bélának, mint az emberek többségének az efféle helyzetben, csak az jut eszébe, hogy nem jut eszébe semmi. Hallgat, de Gizike gyengéden megszorítja a kezét, ezért félénken megkérdezi. - Magamról is szabad beszélnem? - Persze, galambom! Az tán még jobb is lesz. - Hazudhatok is? - Amennyit csak akar, én úgyis észreveszem! - Kezdhetem? - Ne kukucskáljon! Illik ez egy meglett férfihoz? Feküdjön nyugodtan, ne féljen, szólok, ha olyat mond, amit már érdemes eltitkolni. És Béla elkezdte, és folytatta. Két nap és három éjjel beszélt. Gizike - kivéve, amikor kiment szénért, amikor elment Bizihez s ott beszélgetett egy-egy órácskát, és hazajövet szóba elegyedett a fagyoskodó rendőrrel s a borral is megkínálta, amikor összecsapott valami ételt és az asztalnál megette, a maradékot Lakomának vetve, amikor dolgát végezni a kert hátuljába ballagott, amikor hangos horkantásokkal elbóbiskolt – ott ült virrasztva mellette. A hokedlin. A harmadik éjszakát követő, hideg nap megfényesítette reggelen befejezte a vallomást. Monológja minősítésére Gizike a gyovonás szakkifejezést alkalmazta, és három olyan tényálladékra mutatott rá, ami föltétlenül megérdemli a titkosítást. - Hogy honnan tudok erről a cihás micsodáról? A Szerkesztő úr beszélte, hogy lakik Bécsben egy orvos, aki gyóntató papnak képzeli magát. Ő nagyon, de nagyon tiszteli azt az embert, majdnem úgy, mint én magát, Béluskám! Így hát én lettem a papja, meg az orvosa egy személyemben. Beláthatja, hogy ilyen hidegben, ilyen siralmas állapotában és ilyen pénztelenül nem ülhettünk fel a bécsi gyorsvonatra! Kinyithatja már a szemét, maga, maga…! Béla két szeme három titokkal telten csillogott. - Ugye, szép a világ, galambom? „Mi gyönyörködni való lehet egy valaha fehérre meszelt, ma már a füsttől megbarnult, a portól megszürkült, repedezett világban, a nem a közepéről lelógó, koszos, csorba ernyőjű lámpában?” Béla hunyorgó szeme hiába keresi a Gizike felkínálta szépséget. Szájának sincs ereje a válaszoláshoz, de ez Gizikét csöppet sem zavarja, talán észre sem veszi, miközben havat olvaszt egy lábosban a „teácskának, amitől Béluska annyit alszik majd, hogy bepótolja, amit a sok beszéd miatt elmulasztott”, csak mondja, mondja rendületlenül. Ez az állapot, amikor a hangod úgy cseng vissza, mint egy idegené, és nem elég, hogy beszélned kell, a mondandódon kívül azt is figyeled, hogyan ejtsed a szót, a kezek remegése, a lábak elerőtlenedése, az ajkak kicserepesedése mellett a másnaposság hírmondója. Gizike hangja ráadásul most rekedtes is. - Hálát adhatok a teremtőnek, amiért nem engedte meg, hogy rászokjak a cigarettára! Tudja, Béluskám, hogy a Szerkesztő úr hány szálat mer bevallani? Béla, ha tudja is, nem felel. Alszik. - Napi negyvenet! Egy kész vagyon! – kiált, valamint zsörtölődik Gizike. Kész a tea. Gizike egy ronggyal leemeli a kályháról a teafőzőt, szűrőt keres és tölt egy bádogcsészébe. Bélára néz. „Érdemes azért felébreszteni, hogy adjak neki az altató italból?” Nem. „Szuszogj, szuszogj csak, kisfiam!” Kevergeti a teát, belélegzi gőzét. Agya tiltakozik bár, de a száj akarata győz: ásít. Gizike feltápászkodik, eltámolyog Gebe ágyáig, ruhástól ledől, elalszik. Átalusznak két éjszakát. A fagyhaláltól Lakoma ügyessége menti meg őket.
Reggel. - Azt mondja, figyelnek a rendőrök? - Az járja. - Nézzük meg! - Tud már járni? Kilépve a házból akár vissza is fordulhattak volna, a keménykalap, a kincstári nagykabát rögtön elárulta viselője milétét, de Béla biztos akart lenni. - Igyunk valamit Bizi néninél! Elindultak. A rendőr is lépegetni kezdett az előírt távolságban mögöttük. - Kellemetes ilyenkor a vidék, ugye, biztos úr, amikor a szennyet eltakarja a hó! Hiszen maga a Csipkés Liza fia! Jancsikám, alig ismerlek meg ebben a gúnyában! Vigyázol ránk? Azt, látod, nagyon jól teszed, sok itt, a környéken a gyanús alak! Vigyázhattál volna jobban az édesanyádra is, talán még ma is élne szegény! No, de a múltat jobb nem bolygatni! - Bélára kacsint. – Gyere, igyál velünk egyet, még meg találsz fagyni ebben a hidegben! - Szolgálatban tilos, Gizike! Sajnos! - Az a másik nem ezt mondta. Az isten legyen veled, Jancsikám! Az ivóban Béla ráripakodott. - Mit csinált? Most küldenek helyette másikat! - Igaza van, de tehet ő róla, hogy ismerősömnek született? Aznap senki nem jött el a Csapatból.
Másnap reggel. Üres az utca. - Gondolja, abbahagyták? - Meg kell nézni! Bizi néni egy magányosan ülő, csavargó küllemű ember felé intett a fejével. - Nyitás óta itt van és csak szörpöt iszik. - Már megbocsásson, biztos, pardon, titkosbiztos úr - kíváncsiskodik Gizike -, mit tett volna, ha egyikünk meglép? Látja, innen nem lehet látni a házunkat! Oda üljön! Onnan jobban látni. Otthon Béla leszidja. - Miért nem nyit rendőriskolát? Most majd többet küldenek! - Kettőt? - Lehet, hogy még többet! - Igaza van, de tehet ő arról, hogy ilyen maflának született? E másik aznapon sem kereste őket senki.
Harmadik reggel. - Játsszunk! - Észnél van, Gizike? Ilyenkor? - Nem, majd Bizinél. - Tudja jól, hogy nem így gondolom! Sanyi, Hete… - Béluskám, magának nem tűnt fel, hogy jó ideje még Hilda se jött el? - Mit akar ezzel mondani, az isten áldja meg? Csak vigyo…, bocsánat, mosolyog egész álló nap! - Bizi mindenkit figyelmeztetett. - Mikor? - Elsején. - Miért nem szólt eddig erről? - Nem tudom. Tehetek én arról, hogy ilyen rövid eszűnek szült az anyám? Játszunk, vagy se? Béla porig sújtva mond igent. - Ne legyen már úgy oda! Jöjjön, élvezni fogja!
Igaza volt. Béla alig várta a másnapot. Elalvás előtt elképzelték a rendőrkapitányságot. „Micsoda lótás-futás lehet most ott!” Kora reggel tele van a kocsma. Tejes Öcsin sötét szemüveg, álszakáll, amitől folyton vakarózik. Az élethűség kedvéért biceg is. Gizike a kocsma fél legénységét ismeri, de most úgy tesz, mintha más kötné le a figyelmét. Az óra felé pislog. Háromnegyed kilencre beszélték meg Bizivel. Béla fészkelődik, egyetlen rendőrt is sokall azóta… A megbeszélt időpont előtt öt perccel a rendőrök nagy része kimegy, hogy elfoglalja helyét. Gizike oldalba böki Bélát: „Jön!” A rendőrök a farzsebükhöz nyúlnak. A kocsma előtt tűzifával megrakott szekér áll meg. Egy rozzant ló liheg a hámban. A kocsis még csak nem is hasonlít arra, akire Tejes Öcsi vár. - Hol van Gebe, te boszorkány? Gizike mosolyogva megveregeti a ló oldalát. - A szemed előtt, kedveském! – nevet Öcsire, és elindul a bejárat felé. A rendőrök mosolyognak, azt nem tiltja a szabályzat. Tejes őrjöng. Kibiztosítja pisztolyát. - Megöllek, boszorkány! - Megállj, te állat! Öcsi visszahőköl. - Melyikőtök volt az? – fordul a rendőrök felé. - A kocsiról… Van valaki a kocsin! Béla arca ekkor már olyan, mint a mész. Gizikéé valamivel fehérebb. Hangjáról felismerték Gebét. |