Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)

Kosztolányi az alvilágban 20. E-mail
Írta: Carlofranco   
2010. december 22. szerda, 20:36

A tél…

A tél hátralevő időszaka semmi újat nem hozott.

     Tejes Öcsit „egy veszélyes bűnözőkből álló fegyveres banda elleni küzdelemben tanúsított halálmegvető bátorságáért” előléptették. Betegágyánál maga a rendőrfőnök látogatta meg, gratulált neki és további helytállásra buzdította.

     A helytállás és nekibuzdulás első lépése Béla újabb megverettetése volt. A hitelesség kedvéért házkutatást is tartottak.

-        Nem unja még? – kérdezte Gizike Béla borogatása közben. Körülnézett a feldúlt szobában.     A Tükör majd’ fél üvegét vesztve vaksin pislogott, a szanaszét dobált Ágy körül, a földön a lyukas cihából kiszabadult pihék ajtónyitáskor a fölfelé szállongó havat idézték Gizikében. Az öreg, barna Szekrény immár kincstelen, kirángatott fiókjait is ő tolta helyükre. Egyszer csak felsikoltott.

    Az összetört dunsztos üveg szilánkjai halálra sebezték az egyik kis békát. 

-        Vajon kinek vétett ez a szerencsétlen? – tűnődött fennhangon Gizike, miközben új üvegbe helyezte át az élőket.

-        És én? – Béla felült.

-        Maga? Azt hiszem annyi embernek, mit ez az ártatlan!

-        Komolyan mondja? Tényleg azt hiszi, hogy én ártatlan vagyok?

-        Nekem igen. És mindig is az lesz?

-        Akkor miért volt mindez? – Béla tapasztalatból tudja már, hogy nem érdemes a karjával, fejével kísérletezni, csak a szemével int.

-        Bosszú, Béluskám! Szánalmas, aljas bosszú.

    Mit bosszulhatnak meg a rendőrök? Sose bukott le, semmi köze nem volt eddig hozzájuk. Mindig tisztes polgárként élt, nem tett semmit a rend ellen.

-        Biztosan nekik is olyanjuk van, mint magának.

-        Gondolja?

-        Most egy darabig biztosan figyelik a házat, hátha nyomra vezeti őket. Úgy értem, hogyha meggyógyult.

    Béla egyszerre fontos embernek érezte magát, hát fontoskodni kezdett.

-        Értesíteni kell Gebét!

-        Azt hiszi, ő nem tudja?

    Ezzel véget is ért a küldetéstudat.

-        Akkor mit csinálunk?

-        Semmit. Várunk.

-        És Sanyi, Hetedik, a Főnök?

-        Mi van velük? – Aztán egy perc múlva. – Igaza van!

    Amikor ezt Gizike kimondta, nem tudta, mik lesznek a következményei! Nem figyelmeztette angyal, harsona, még egy beszélő hal sem. Csak egy veréb hullott le fagyottan az égből, de ez is Pesten történt, így mire Gizikéhez eljutott a híre, nem lehetett megállítani az események csörgedezését.

     Ám az még odébb van! Legalább egy szürkülettel, egy süvöltő széllel s annak csitultával, az egyre lanyhulóbb tempóban leesett hó elsöprésével, Gizike elballagásával és egy újságpapírral bedugaszolt üvegben hozott liternyi borral történt megérkezésével, a Béla bebugyolálása utáni szellőztetéssel, a kályha jóllakott dorombolásával, az utóbbi napokban keveset emlegetett, elfelejtettnek tűnő Lakoma méltóságteljes kapirgálásával, az ágy időnkénti reccsenésével és Béla elfojtott nyögdécselésével, a hokedlin ülő Gizike asztalra boruló szunyókálásával, Béla megetetésével, Gizike – a csendtől alig hallható – nyámmogásával, Béla megitatásával és megpisiltetésével, a kivénhedt utcalány és a zsebtolvaj öreglegény beszélgetésével odébb.

-        Spórolni kell a tüzelővel, ma itt fogok aludni.

-        És ha Gebe megjön?

-        Ne csacsiskodjon, Béluskám! Miért hurkolná a saját nyakába a kötelet? Megvan neki a magához való esze!

-        Gizike!

-        Tessék!

    A vénasszony emlékezéssel tölti ki a Bélánál hosszabb csendet.

-        Gizike!

-        Tessék, Béluskám! Mondja bátran, magunk közt vagyunk.

    Béla sóhajt egy nagyon keserveset..

-         Csak azt akartam mondani, hogy bennem megbízhat. Tudok titkot tartani.

-         Nekem nincsen titkom.

-         Nincs? Hát legyen!

-         Hogyan?

    Gizike kihúzza Béla háta alól a vánkost, felrázza a dunnát, a kispárnát. Lefekteti a férfit, eligazgatja rajta az ágyneműt, egy hokedlit húz az ágy mellé, leül, megfogja Béla egyik kezét, megsimogatja a homlokát.

-        Csukja be szépen a szemét! Ügyes! Most már mondhatja, Béluskám!

-        Mit?

-        Bármit, ami eszébe jut.

    Bélának, mint az emberek többségének az efféle helyzetben, csak az jut eszébe, hogy nem jut eszébe semmi. Hallgat, de Gizike gyengéden megszorítja a kezét, ezért félénken megkérdezi.

-        Magamról is szabad beszélnem?

-        Persze, galambom! Az tán még jobb is lesz.

-        Hazudhatok is?

-        Amennyit csak akar, én úgyis észreveszem!

-        Kezdhetem?

-        Ne kukucskáljon! Illik ez egy meglett férfihoz? Feküdjön nyugodtan, ne féljen, szólok, ha olyat mond, amit már érdemes eltitkolni.

    És Béla elkezdte, és folytatta. Két nap és három éjjel beszélt. Gizike - kivéve, amikor kiment szénért, amikor elment Bizihez s ott beszélgetett egy-egy órácskát, és hazajövet szóba elegyedett a fagyoskodó rendőrrel s a borral is megkínálta, amikor összecsapott valami ételt és az asztalnál megette, a maradékot Lakomának vetve, amikor dolgát végezni a kert hátuljába ballagott, amikor hangos horkantásokkal elbóbiskolt – ott ült virrasztva mellette. A hokedlin.

    A harmadik éjszakát követő, hideg nap megfényesítette reggelen befejezte a vallomást. Monológja minősítésére Gizike a gyovonás szakkifejezést alkalmazta, és három olyan tényálladékra mutatott rá, ami föltétlenül megérdemli a titkosítást.

-        Hogy honnan tudok erről a cihás micsodáról? A Szerkesztő úr beszélte, hogy lakik Bécsben egy orvos, aki gyóntató papnak képzeli magát. Ő nagyon, de nagyon tiszteli azt az embert, majdnem úgy, mint én magát, Béluskám! Így hát én lettem a papja, meg az orvosa egy személyemben. Beláthatja, hogy ilyen hidegben, ilyen siralmas állapotában és ilyen pénztelenül nem ülhettünk fel a bécsi gyorsvonatra! Kinyithatja már a szemét, maga, maga…!

     Béla két szeme három titokkal telten csillogott.

-        Ugye, szép a világ, galambom?

     „Mi gyönyörködni való lehet egy valaha fehérre meszelt, ma már a füsttől megbarnult, a portól megszürkült, repedezett világban, a nem a közepéről lelógó, koszos, csorba ernyőjű lámpában?”

      Béla hunyorgó szeme hiába keresi a Gizike felkínálta szépséget. Szájának sincs ereje a válaszoláshoz, de ez Gizikét csöppet sem zavarja, talán észre sem veszi, miközben havat olvaszt egy lábosban a „teácskának, amitől Béluska annyit alszik majd, hogy bepótolja, amit a sok beszéd miatt elmulasztott”, csak mondja, mondja rendületlenül. Ez az állapot, amikor a hangod úgy cseng vissza, mint egy idegené, és nem elég, hogy beszélned kell, a mondandódon kívül azt is figyeled, hogyan ejtsed a szót, a kezek remegése, a lábak elerőtlenedése, az ajkak kicserepesedése mellett a másnaposság hírmondója. Gizike hangja ráadásul most rekedtes is.

-        Hálát adhatok a teremtőnek, amiért nem engedte meg, hogy rászokjak a cigarettára! Tudja, Béluskám, hogy a Szerkesztő úr hány szálat mer bevallani?

     Béla, ha tudja is, nem felel. Alszik.

-        Napi negyvenet! Egy kész vagyon! – kiált, valamint zsörtölődik Gizike.

     Kész a tea. Gizike egy ronggyal leemeli a kályháról a teafőzőt, szűrőt keres és tölt egy bádogcsészébe. Bélára néz. „Érdemes azért felébreszteni, hogy adjak neki az altató italból?” Nem. „Szuszogj, szuszogj csak, kisfiam!” Kevergeti a teát, belélegzi gőzét. Agya tiltakozik bár, de a száj akarata győz: ásít. Gizike feltápászkodik, eltámolyog Gebe ágyáig, ruhástól ledől, elalszik.

     Átalusznak két éjszakát. A fagyhaláltól Lakoma ügyessége menti meg őket.

 

     Reggel.

-        Azt mondja, figyelnek a rendőrök?

-        Az járja.

-        Nézzük meg!

-        Tud már járni?

     Kilépve a házból akár vissza is fordulhattak volna, a keménykalap, a kincstári nagykabát rögtön elárulta viselője milétét, de Béla biztos akart lenni.

-        Igyunk valamit Bizi néninél!

     Elindultak. A rendőr is lépegetni kezdett az előírt távolságban mögöttük.

-        Kellemetes ilyenkor a vidék, ugye, biztos úr, amikor a szennyet eltakarja a hó! Hiszen maga a Csipkés Liza fia! Jancsikám, alig ismerlek meg ebben a gúnyában! Vigyázol ránk? Azt, látod, nagyon jól teszed, sok itt, a környéken a gyanús alak! Vigyázhattál volna jobban az édesanyádra is, talán még ma is élne szegény! No, de a múltat jobb nem bolygatni! - Bélára kacsint. – Gyere, igyál velünk egyet, még meg találsz fagyni ebben a hidegben!

-        Szolgálatban tilos, Gizike! Sajnos!

-        Az a másik nem ezt mondta. Az isten legyen veled, Jancsikám!

    Az ivóban Béla ráripakodott.

-        Mit csinált? Most küldenek helyette másikat!

-        Igaza van, de tehet ő róla, hogy ismerősömnek született?

    Aznap senki nem jött el a Csapatból.

 

    Másnap reggel.

    Üres az utca.

-        Gondolja, abbahagyták?

-        Meg kell nézni!

    Bizi néni egy magányosan ülő, csavargó küllemű ember felé intett a fejével.

-        Nyitás óta itt van és csak szörpöt iszik.

-        Már megbocsásson, biztos, pardon, titkosbiztos úr - kíváncsiskodik Gizike -, mit tett volna, ha egyikünk meglép? Látja, innen nem lehet látni a házunkat! Oda üljön! Onnan jobban látni.

    Otthon Béla leszidja.

-        Miért nem nyit rendőriskolát? Most majd többet küldenek!

-        Kettőt?

-        Lehet, hogy még többet!

-        Igaza van, de tehet ő arról, hogy ilyen maflának született?

    E másik aznapon sem kereste őket senki.

 

    Harmadik reggel.

-        Játsszunk!

-        Észnél van, Gizike? Ilyenkor?

-        Nem, majd Bizinél.

-        Tudja jól, hogy nem így gondolom! Sanyi, Hete…

-        Béluskám, magának nem tűnt fel, hogy jó ideje még Hilda se jött el?

-        Mit akar ezzel mondani, az isten áldja meg? Csak vigyo…, bocsánat, mosolyog egész álló nap!

-        Bizi mindenkit figyelmeztetett.

-        Mikor?

-        Elsején.

-        Miért nem szólt eddig erről?

-        Nem tudom. Tehetek én arról, hogy ilyen rövid eszűnek szült az anyám? Játszunk, vagy se?

    Béla porig sújtva mond igent.

-        Ne legyen már úgy oda! Jöjjön, élvezni fogja!

 

    Igaza volt.

    Béla alig várta a másnapot. Elalvás előtt elképzelték a rendőrkapitányságot. „Micsoda lótás-futás lehet most ott!”

    Kora reggel tele van a kocsma. Tejes Öcsin sötét szemüveg, álszakáll, amitől folyton vakarózik. Az élethűség kedvéért biceg is.

    Gizike a kocsma fél legénységét ismeri, de most úgy tesz, mintha más kötné le a figyelmét. Az óra felé pislog.

    Háromnegyed kilencre beszélték meg Bizivel.

    Béla fészkelődik, egyetlen rendőrt is sokall azóta…

    A megbeszélt időpont előtt öt perccel a rendőrök nagy része kimegy, hogy elfoglalja helyét.

    Gizike oldalba böki Bélát: „Jön!”

    A rendőrök a farzsebükhöz nyúlnak.

    A kocsma előtt tűzifával megrakott szekér áll meg.

    Egy rozzant ló liheg a hámban.

    A kocsis még csak nem is hasonlít arra, akire Tejes Öcsi vár.

-        Hol van Gebe, te boszorkány?

    Gizike mosolyogva megveregeti a ló oldalát.

-        A szemed előtt, kedveském! – nevet Öcsire, és elindul a bejárat felé.

    A rendőrök mosolyognak, azt nem tiltja a szabályzat.  

    Tejes őrjöng. 

    Kibiztosítja pisztolyát.

-        Megöllek, boszorkány!

-        Megállj, te állat!

    Öcsi visszahőköl.

-        Melyikőtök volt az? – fordul a rendőrök felé.

-        A kocsiról… Van valaki a kocsin!

    Béla arca ekkor már olyan, mint a mész.

    Gizikéé valamivel fehérebb.

    Hangjáról felismerték Gebét.

 

új-iVisz

 

Üze-net

"Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs." Lk 3.12

Sziamagyarország!

Nyomj egy sziát!
A megnyíló ablakban láthatod
a sziák számát.

Közös ivisz-regények

A leghatalmasabb szuperhős
Zulejka

3 szavas mese

Sziasztok smiley
Ez egy jó játék, szabályok:
-csakis 3 szóból állhat amit írsz,
-kétszer nem írhatsz egymás után,
-az "a"betű nem számít szónak.

Én kezdem:
Egyszer volt hol...

Ki van itt?

Oldalainkat 378 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs